6.

Az első lovaglás után nincs megállás. Parázs könnyedén tanul, s kezdem az sejteni, hogy rendesen belovagolva tényleg nem volt, de valószínűleg ültek a hátán. Mindenesetre ez nem számít. Két hét sem kell hozzá, és már mind három járómód megy úgy, hogy a hátán ülök, simán vált egyikből a másikba. Nincs probléma a fordulókkal sem, ha nyúlok a kantárhoz, már arra megy, amerre csak akarom. Egy nagy hibája van: ijedős. Képes bármikor és bármilyen, látszólag apróságtól megriadni. Elég, ha egy madár hirtelen felröppen, Tim hangosabban szól oda, vagy épp megcsillan a fűbe ejtett kulcs. Kissé értetlenül állok ez előtt a jelenség előtt, de nem tudok mást tenni, mint megmaradni a hátán, ha megugrik, vagy vadul elkezd hátrálni.

Tim hasznos segítségnek bizonyul. Hétvégente már nem ridegtartásban él a lovam, hanem a fiú visz neki takarmányt és vizet, és foglalkozik vele. Lepucolja és futószárazza. Abban azonban megegyezünk, hogy csak akkor ülünk föl a hátára, ha a másik is ott van, és pontos beosztást készítünk, hogy ki mikor lovagolja a csődört. Kezdem egy kicsit úgy érezni, mintha Parázs kettőnk lova lenne, és nem járok messze az igazságtól. Hétköznap majdnem egész nap ráérek. A lányokat ügyeletbe vagy rokonokhoz adom be, amit szemmel láthatóan nem vesznek zokon, annyi élményük van, Ed pedig sokáig dolgozik, így nem tűnik neki fel semmi.

- Mi a mai terv? - kérdezi meg tőlem Tim, amikor egy reggel kiérzem a birtokra, kissé elkésve.

- Arra gondoltam, hogy délelőtt ki lehetne próbálni egy pár cavaletti-t. Szerintem élvezné. Lássuk, hogy mit tud rajtuk. Délután meg nem ártana egy kis díjlovaglás. Melyiket választod? - kis gondolkodás után választ.

- Bevállalom a délelőttit.

- Oké. De ne húzd el, haza kell érnem hatra, és a két edzés között Parázsnak is pihennie kell, ugye, szépfiú? - húzom oda magamhoz a pejkó fejét, és megpuszilom - Ed beígérte, hogy korán otthon lesz - fintorgok.

- Rendben. Akkor hozom a felszerelést - fordul sarkon a társam, és bemegy a nyergesbe.

Izzasztó másfél óra következik, embernek és lónak egyaránt. A Nap forrón süt most, hogy beléptünk a nyárba, és bizony Timnek nincs egyszerű dolga: Parázs nem igazán óhajt átlépkedni "csak úgy" a földre lefektetett rudak fölött, szóval az összes létező trükkel próbálkozunk mindketten.

- Távolabbról vezesd oda! - utasítom Timet. Nem lovagol rosszul, de a finomságokhoz nem igazán van érzéke. Talán ezért is hagyja rám a díjlovagló feladatokat. - Hagyd, hogy megnézegesse és megszagolhassa magának őket! Ne húzd vissza úgy a fejét!

Hamarosan már átmegy a magas csődör a rudak felett, bár az orrát felhúzza és nyugtalanul rágja a zablát.

- Megpróbáljuk ügetésben is ezt a bravúrt? - veregeti meg a ló nyakát Tim.

- Jó ötlet. Várj, csinálok egy kis helyett az akadályok között - ajánlom fel a segítségemet, és felhúzódzkodok a kerítésre. - Addig fogd ügetésre, csináljatok pár kört, vegyétek fel a ritmust! - utasítom a férfit, ő pedig bólint, és megindítja a csődört.

Nem sokkal később, amikor ügetésben is megy a feladat, Tim megállítja Parazsat, és leugrik a hátáról.

- Mára elég ennyi - pakolja meg hátasa izzadságtól sötétlő nyakát. - Ügyes voltál! - teszi még hozzá, és hozzám fordul. - Szépen halad, nem? Miután lecsutakoltam, mit szólnál egy ebédszünethez? - teszi fel a költői kérdést, és én bólintok. Naná, hisz' kilyukad a gyomrom!

Negyed órával később fáradtan rogy le mellém az istálló falához. Egy darabig csendben majszoljuk a magunkkal hozott szendvicseket, és kitűnően érzem magamat. Szeretem ezt a nyugalmat, a Nap melegét az arcomon, a tudatot, hogy alig száz méterre tőlem egy meseszép, makacs és akaratos csődör legelészik, aki... az enyém!

Elfogynak a szendvicsek, és pár percig behunyom a szememet, és élvezem a jó időt. Mellettem azonban Tim többször is úgy veszi a levegőt, mintha mondani akarna valamit, de aztán mégsem meri. A negyedik vagy ötödik ilyen próbálkozás után megkönyörülök rajta, de a szememet nem nyitom ki.

- Mondd már Tim. Elég idegesítően lihegsz, szóval ne kímélj - megköszörüli a torkát.

- Mióta vagy férjnél? - böki ki, mire rásandítok.

- Tényleg ezt nem merted megkérdezni? - megvonom a vállamat - Ha olyan nagyon akarod tudni, öt éve.

- És... hogyhogy eddig még nem jött ide ki? Fél a lovaktól? - faggatózik tovább.

- Nem - sóhajtok - Nem is tud Parázsról - megrökönyödött arcát látva tovább magyarázok - Amikor tavasszal szóba hoztam, hogy újra lovat akarok, kinevetett, és azt mondta, hogy lehet róla szó, úgy nyolc-tíz év múlva. Nyolc-tíz év! Fogalma sincs arról, hogy mit jelent... ez az egész! - mutatok körbe széles gesztussal a telken. - Nekem ez az életem volt! Neki meg vállrándítás. Elment egy üzleti útra, én meg megvettem Parazsat és elhoztam.

- Értem - jegyzi meg, és hallgat egy sort, majd újra megszólal: - Ezek szerint... régebben is voltak lovaid? - ha te azt tudnád!

- Igen - felelem kényszeredetten - Voltak. Anyámnak nagy ménese volt, itt az összes istálló tele volt sportlovakkal, meg a legértékesebb tenyészállatokkal. Amikor meghalt, rám hagyta az egészet, csak épp apám elfelejtette rám íratni, úgyhogy amikor apu bánatában kártyázni kezdett, elúszott az egész. Csak a telek meg a ház maradt meg, mert az anyám végrendelete szerint az már tizenhat évesen rám szállt. Szóval, lehet mondani, hogy voltak lovaink - nem látszik az arcomon és nem hallhatja szenvetlen hangomon, de mintha kést forgatott volna egy régi sebben, és az most újra vérezni kezdene. Felállok mellőle, és leporolom a nadrágomat. Közben ő is feláll, és megpróbál megvigasztalni:

- Nagyon sajnálom.

- Én is - rándítom meg a vállamat, nemtörődömön - De ez már a múlt.

- Nem akartalak megbántani! - mentegetőzik tovább, de nem bírom továbbhallgatni.

- Felejtsd már el! - förmedek rá - Régen volt, borzasztóan régen, és már semmi jelentősége nincs, érted?! Semmi! Dolgom van, szóval örülnék, ha hagynád, hogy csináljam! - mondom ingerülten, azzal faképnél hagyom, füstölögve, és felzaklatva.

De nem Parázshoz megyek - nincs értelme odavinni hozzá a zaklatottságomat, pláne, ha ma még fel akarok rá ülni. Helyette bemegyek a nyergesbe, hogy ott nyugodjak le, úgyis ki kell majd hozni újra a nyerget és a kantárt. Épp csak belépek a helyiségbe, és már el is erednek a könnyeim, amiket gyorsan felszárítok. Nincs értelme keseregni, igazam volt, amikor azt mondtam, hogy ez már a múlt. A szívem azonban sajog, és nem tudom figyelmen kívül hagyni.

Olyan csendesen nyitja ki az ajtót, hogy csak akkor veszem észre, amikor már átkarolja a vállamat. Könnyeim újra végigcsorognak az arcomon, de most hagyom őket, és nem törődve a következményekkel, nekidőlök Tim mellkasának.

- Ne haragudj - suttogja.

- Annyira hiányzik! Olyan nagyon hiányzik... - sírom.

- Elhiszem. Sőt, átérzem. Nem akartam felpiszkálni a dolgot... Csak nem tudtam hova tenni ezt a hatalmas birtokot, meg téged az egy szál lovaddal... Én... ne haragudj - fejezi be sután.

- Nem, tényleg semmi baj - tolom el magamtól, amikor lenyugodva észreveszem a szituációt. - Jogod van tudni, ha már egyszer idecsöppentél.

Egymásra mosolygunk, de több van mindkettőnk arcára írva. Villámgyorsan elfordulok, nehogy bármi is történjen, és Tim veszi a lapot.

*

A viharfelhők ott gyülekeznek már az égen, de nem veszek róluk tudomást, annyira nem akarom még levenni az orromon csücsülő rózsaszín szemüveget.

Először is, Ed feltűnően távolságtartóvá válik. Soha nem volt igazán gyengéd vagy romantikus alkat, de a reggeli csókon kívül (ami nem több egy gyors szájra puszinál) ritkán ér hozzám, és jóformán egymáshoz se szólunk. Én magam az egész napos munkától fizikailag kimerülök, este és hétvégente pedig a lányokkal bajlódok, így sokáig nem tűnik fel, hogy megváltozik köztünk lassan a viszony.

A vészcsengő egy vasárnap este szólal meg. Éppen az ikreket próbálom megfegyelmezni, feltűnően kevés sikerrel.

- Beatrise, ha még egyszer átnyúlsz a testvéred tányérjába, megemlegeted! - szólok rá az erősebbik lányomra, de oda se figyel rám. Közben hallom, ahogy Ed megköszörüli a torkát.

- Lanie, tudsz rám figyelni egy kicsit? - kérdezi óvatosan, én pedig elnyomok egy bosszús sóhajtást. Amellett, hogy nem segít megnevelni a fegyelmezhetetlen kölykeit, még azt is elvárja, hogy ráfigyeljek. Fél szememet Beatrise-on tartva bólintok.

- Persze, drágám, mondjad csak. Bianca, a kenyér nem játék! Egyél szépen, különben elveszem! - förmedek rá a bájos szőke angyalkára, aki oda se bagózik, továbbra is kenyérdarabkákkal dobálja testvére haját.

- Melanie, hagyd már őket egy kicsit! - fakad ki Ed. - Mégis csak gyerekek...

- Ed, ne haragudj, de ha itthon nem nevelem meg őket, az óvodában se fogják. Nem lehetne ezt a beszélgetést vacsora utánra halasztani? - hárítom el.

- De, persze - sóhajt, és a tányérja fölé hajolva hagyja, hogy én vessek véget a fékevesztett viháncolásnak és az ádáz kajacsatának, rossz anya módján.

Bosszankodva vetem le magam a kanapéra, miután túl vagyok a fürdetésen és a lefektetésen is.

- Szörnyű, hogy mennyi energiájuk van! - panaszkodom, de süket fülekre találok. Helyette rátérek, mit akart a férjem kérdezni.

- Mit akartál mondani, szívem?

Ed nem teketóriázik, rögtön a lényegre tér.

- Hogy lett ilyen óriási a benzinköltséged? - szegezi nekem egyből a kérdést, amitől megfagy bennem a vér. A birtokom, ahol Parázs lakik, húsz kilométerre van tőlünk, és én ezt az utat naponta kétszer megteszem. Az heti 200 kilométer. A gyors matekot itt hagyom abba, helyette azon agyalok, hogy mit mondjak.

- Nos... - köszörülöm meg a torkomat - Most, hogy nincs annyi dolgom a lányokkal... Gyakrabban ülök... autóba... - Ed várakozón néz rám, és mind a ketten pontosan tudjuk, hogy ez még a kifogás felvezetésének is gyatra. - Minden felé eljárok. Bejárom a várost mostanában, és khm... a környékbeli plázákba is beugrom... nézelődök... Tudod, hogy milyen pocsékul tájékozódok, szóval sokszor el is tévedtem...

- Elmész hetente ötször plázázni, és nemhogy egy új göncöt nem veszel magadnak, de még egy kávét sem? - húzza fel a szemöldökét. Magamban átkozódom. A francba, a francba! A benzint mindig a közös számlánkról fizetem, mert a saját pénzem már nem bírná, de az összes tranzakcióhoz hozzáfér a férjem, és mindent lát.

- A saját kártyámmal fizetek - vágom ki magamat.

- De a benzint nem? Furcsán hangzik, tudod...

- Ed, tudod, hogy elég kevés saját pénzem van. A benzinköltséget már nem bírnám arról fizetni - ez végül is teljesen igaz. Előrehajolok, hogy megfogjam a férjem kezét, de ő elhúzza és feláll.

- Nem mondasz el mindent, oké. Hiszem is, meg nem is, amit mondasz, de lényegtelen. Nem izgat, hogy merre felé jársz, amikor nem vagyok itt, de egyet nagyon jól jegyezz meg - hajol fölém fenyegetően - Ha megtudom, ha csak a gyanú felmerül, hogy megcsalsz... Rosszul fogsz járni -fejezi be, azzal otthagy. Dermedten ülök a nappaliban, moccanni nem bírok. Elönt a kétségbeesés, és az arcomat a tenyerembe temetem. Hogy fogok ebből kimászni?!