1.

10 évvel később

- Lanie! Elindultam! - Ed hangja elhatol a fülemig, de nem figyelek rá. Minden idegszálammal azon vagyok, hogy Beatrise szájába az utolsó kanál reggeli is bekerüljön, anélkül, hogy rám köpné, mert, szerinte, az vicces.

- Pillanat! - kiáltok mégis vissza, nehogy parázsvita legyen ebből is, és elégedetten figyelem, ahogy Beatrise csöppnyi szájában eltűnik a kiskanál, és a tartalmát elégedetten lenyeli. Amint biztos vagyok benne, hogy Isi megette a falatot, felugrok az asztaltól, és a férjem után futok.

- Szia, szívem - csókolom meg, mielőtt beszállna a kocsiba.

- Sziasztok. Este sietek haza - Edwin épp becsukná az ajtót, amikor megszólalok.

- Ed, este tudunk beszélni? Fontos lenne...

- Mi? Ja... ja, persze, hát persze, édesem. Miről van szó? - Ed fel se néz rám, miközben a telefonját igazgatja a tartójába, és beköti magát.

- Semmi... semmi, ami ne várhatna - nyelem le csalódottságomat érdektelensége láttán. - Siess haza.

- Úgy lesz - ígéri, és végre rám mosolyog.

*

Ahogy az lenni szokott, a nap csigalassúsággal vánszorog előre, habár az ikrek, Beatrise és Bianca bőven feladják a leckét: eleven gyerekként folyton hol szaladgálnom kell utánuk, hol fel kell takarítsak gerilla-akcióik folyományaként. Nincs megállás, mégis: úgy éreztem, soha nem fog eljönni az a megváltó perc, hogy Edwin végre hazaérjen, lefektessük közös erővel az ikreket, és megbeszéljük, amit szóba akarok hozni.

A délutáni csendes pihenő alatt van időm leülni pár percre, és elmerülni gondolataimban.

Valahogyan sikerült talpra állnom apám csődje után, és fogadalmamhoz híven új életet kezdtem. Átvészeltem két kínkeserves tanévet a helyi állami gimiben, és érettségi után az állami egyetem történelem szakán folytattam tanulmányaimat. Amint nagykorú lettem, el is cuccoltam az apámtól. Az után, hogy eladta a lovakat, soha többé nem tudtam a szemébe nézni.

Tizenkilenc voltam, amikor megismerkedtem Ed-del, és hamar fülig beleszerettem. Amint elvégeztem az egyetemet, összeházasodtunk és elkezdtem tanítani a helyi középiskolában, de nem sokáig voltam ott, mert hamar megszülettek a lányok.

Apám sem az esküvőmön nem jelent meg, és az unokáit se látta soha. Nem zavart; képtelen voltam neki megbocsátani azt, hogy tönkretett.

Kényelmes, hétköznapi életet élek a férjem oldalán, és igazán szeretek mellette élni. De nem teljesen hódoltam be neki: megtartottam lánykori nevemet, házasságunk után is Melanie Mason maradtam.

*

Aztán egyszer csak, mikor nekiállnék az ikrek vacsoráját megcsinálni, meghallom a megváltó zajt: fordul a kulcs a zárban, és belép a férjem.

- Sziasztok! - kiáltja, én pedig visszakiáltok:

- Szia! - belép a konyhába, és egy futó csókot nyom a számra, tovább lép, és először Beatrise, majd Bianca fejét is megpuszilja.

- Milyen napod volt? - kérdezzük egyszerre, s mindketten elnevetjük magunkat.

- Mondd csak te először - int nagylelkűen Ed.

- Ó, hát itthon nem volt semmi különös - vonom meg a vállamat. - Szaladgáltam a lányok után, főzőcskéztem... - mutatok fintorogva az ételre. Kifejezetten utálok főzni, pedig nem csinálom rosszul. - És veled mizujs?

- Hosszú nap volt, annyi szent - kezd bele, és egy igen bonyolult esetet kezd részletezni; Ed ugyanis egy jól menő ügyvédi iroda egyik vezetője. Nem igazán figyelek oda a történetre: néha ugyan hümmögök és bólogatok, meg persze a vacsorára koncentrálok, de alig várom, hogy előrukkolhassak azzal, amit két hete el akarok neki mondani.

Vacsora után pillanatok alatt sikerül a lányokat lefektetni, szerencsére a mai nap eléggé kifáradtak ahhoz, hogy ne kelljen velük hadakozni.

Elégedetten ülünk le a kanapéra, s épp belekortyolok egy pohár vörösborba, amikor Ed odafordul hozzám, és felteszi a kérdést, amire egész eddig várnom kellett:

- Mit is akartál mondani a reggel?

Megköszörülöm a torkomat. Ez a döntő pillanat.

- Ed, drágám, tudod, hogy fiatalkoromban sok lovunk volt - amikor igenlően bólogat, folytatom - Sikerült némi pénzt félretennem, amikor még tanítottam, és az utóbbi időben kamatozott is... és... - kissé elbizonytalanodok, de muszáj folytatnom. Létszükséglet, hogy most ne szálljon az inamba a bátorságom, most érek ugyanis a célegyenesbe - Olvastam, hogy jövő hét kedden nagy lóvásárt fognak tartani, innen nem messze, és arra gondoltam, hogy... - nagy levegőt veszek: ez már a szalag átszakítása - Arra gondoltam, hogy kimegyek, és veszek magunknak egy lovat.

Amikor Edwin egy pár másodpercig csendben van, nyeregben érzem magam. Sikerült! Aztán kontrollálatlanul elkezd nevetni.

- Drágám, ugye ez most csak valami rafinált vicc volt? - komoly arcomat látván elkomorul - Édes szívem, mégis, ezt hogy gondoltad? Hol tartanád? A kert végében? - támadó, hitetlenkedő hangsúlya miatt én is támadásba lendülök.

- Nagyon jól tudod, hogy még megvan az a telek, amit anyámtól örököltem. Azon elfér. És nincs is messze... Ed, értsd meg...

- Lanie, ezt ne! - hárítja el. - Ne kérd, hogy értsem meg. Mégis, amíg te a lovat abajgatod, addig ki fog a lányokkal foglalkozni? A házat ki tartja majd rendben? És egyáltalán, tisztában vagy azzal, hogy mennyi költség van egy ló körül? A... a patkolás, az állatorvos, a kajája, nem beszélve a felszerelésekről...

- Szerinted én, pont én nem gondolok ilyenekre? - csattanok fel. - Előbb volt lovam, minthogy járni tudtam volna!

- Lanie, nem akarok erről vitát nyitni - próbál Ed csitítani. - Térjünk rá erre a témára kicsit később, oké? - érzem, hogy higgadok. Lehet, hogy még tényleg korai, a lányok elég kicsik még. Egy kérdés azonban kikívánkozik belőlem.

- És mégis, mikor térjünk rá vissza?

- Ha már a lányok elég nagyok lesznek. Mondjuk, úgy nyolc-tíz év múlva - zárja le a témát Ed, amikor kezébe veszi a távirányítót.

Nem látszik rajtam, de összeomlok. Nyolc-tíz év! Szinte fizikai fájdalmat okoz. Kezdetben csak az tartotta bennem a lelket, hogy ez az állapot nem tart, nem tarthat sokáig. Majd megismerkedtem Ed-del, és a szerelem kis ideig távol tartotta tőlem ezt az érzést, majd a házasság és a gyerekek kötötték le minden figyelmemet. De most először érzem azt, hogy iszonyúan hiányzik mindaz, amit apám eltékozolt. A házasságom most először lesz keserű, és válik üressé. Tudom, hogy mit nem akarok: még tíz évet lovak nélkül élni. Abban a pillanatban, amikor a tévé képernyőjén megjelenik a műsor, és Ed belefeledkezik a kapcsolgatásba, tudom, hogy jövő hét kedden ott leszek a lóvásáron, és megfogadom, hogy ló nélkül haza se jövök.

- Lanie! Elindultam! - Ed hangja elhatol a fülemig, de nem figyelek rá. Minden idegszálammal azon vagyok, hogy Beatrise szájába az utolsó kanál reggeli is bekerüljön, anélkül, hogy rám köpné, mert, szerinte, az vicces.

- Pillanat! - kiáltok mégis vissza, nehogy parázsvita legyen ebből is, és elégedetten figyelem, ahogy Beatrise csöppnyi szájában eltűnik a kiskanál, és a tartalmát elégedetten lenyeli. Amint biztos vagyok benne, hogy Isi megette a falatot, felugrok az asztaltól, és a férjem után futok.

- Szia, szívem - csókolom meg, mielőtt beszállna a kocsiba.

- Sziasztok. Este sietek haza - Edwin épp becsukná az ajtót, amikor megszólalok.

- Ed, este tudunk beszélni? Fontos lenne...

- Mi? Ja... ja, persze, hát persze, édesem. Miről van szó? - Ed fel se néz rám, miközben a telefonját igazgatja a tartójába, és beköti magát.

- Semmi... semmi, ami ne várhatna - nyelem le csalódottságomat érdektelensége láttán. - Siess haza.

- Úgy lesz - ígéri, és végre rám mosolyog.

*

Ahogy az lenni szokott, a nap csigalassúsággal vánszorog előre, habár az ikrek, Beatrise és Bianca bőven feladják a leckét: eleven gyerekként folyton hol szaladgálnom kell utánuk, hol fel kell takarítsak gerilla-akcióik folyományaként. Nincs megállás, mégis: úgy éreztem, soha nem fog eljönni az a megváltó perc, hogy Edwin végre hazaérjen, lefektessük közös erővel az ikreket, és megbeszéljük, amit szóba akarok hozni.

A délutáni csendes pihenő alatt van időm leülni pár percre, és elmerülni gondolataimban.

Valahogyan sikerült talpra állnom apám csődje után, és fogadalmamhoz híven új életet kezdtem. Átvészeltem két kínkeserves tanévet a helyi állami gimiben, és érettségi után az állami egyetem történelem szakán folytattam tanulmányaimat. Amint nagykorú lettem, el is cuccoltam az apámtól. Az után, hogy eladta a lovakat, soha többé nem tudtam a szemébe nézni.

Tizenkilenc voltam, amikor megismerkedtem Ed-del, és hamar fülig beleszerettem. Amint elvégeztem az egyetemet, összeházasodtunk és elkezdtem tanítani a helyi középiskolában, de nem sokáig voltam ott, mert hamar megszülettek a lányok.

Apám sem az esküvőmön nem jelent meg, és az unokáit se látta soha. Nem zavart; képtelen voltam neki megbocsátani azt, hogy tönkretett.

Kényelmes, hétköznapi életet élek a férjem oldalán, és igazán szeretek mellette élni. De nem teljesen hódoltam be neki: megtartottam lánykori nevemet, házasságunk után is Melanie Mason maradtam.

*

Aztán egyszer csak, mikor nekiállnék az ikrek vacsoráját megcsinálni, meghallom a megváltó zajt: fordul a kulcs a zárban, és belép a férjem.

- Sziasztok! - kiáltja, én pedig visszakiáltok:

- Szia! - belép a konyhába, és egy futó csókot nyom a számra, tovább lép, és először Beatrise, majd Bianca fejét is megpuszilja.

- Milyen napod volt? - kérdezzük egyszerre, s mindketten elnevetjük magunkat.

- Mondd csak te először - int nagylelkűen Ed.

- Ó, hát itthon nem volt semmi különös - vonom meg a vállamat. - Szaladgáltam a lányok után, főzőcskéztem... - mutatok fintorogva az ételre. Kifejezetten utálok főzni, pedig nem csinálom rosszul. - És veled mizujs?

- Hosszú nap volt, annyi szent - kezd bele, és egy igen bonyolult esetet kezd részletezni; Ed ugyanis egy jól menő ügyvédi iroda egyik vezetője. Nem igazán figyelek oda a történetre: néha ugyan hümmögök és bólogatok, meg persze a vacsorára koncentrálok, de alig várom, hogy előrukkolhassak azzal, amit két hete el akarok neki mondani.

Vacsora után pillanatok alatt sikerül a lányokat lefektetni, szerencsére a mai nap eléggé kifáradtak ahhoz, hogy ne kelljen velük hadakozni.

Elégedetten ülünk le a kanapéra, s épp belekortyolok egy pohár vörösborba, amikor Ed odafordul hozzám, és felteszi a kérdést, amire egész eddig várnom kellett:

- Mit is akartál mondani a reggel?

Megköszörülöm a torkomat. Ez a döntő pillanat.

- Ed, drágám, tudod, hogy fiatalkoromban sok lovunk volt - amikor igenlően bólogat, folytatom - Sikerült némi pénzt félretennem, amikor még tanítottam, és az utóbbi időben kamatozott is... és... - kissé elbizonytalanodok, de muszáj folytatnom. Létszükséglet, hogy most ne szálljon az inamba a bátorságom, most érek ugyanis a célegyenesbe - Olvastam, hogy jövő hét kedden nagy lóvásárt fognak tartani, innen nem messze, és arra gondoltam, hogy... - nagy levegőt veszek: ez már a szalag átszakítása - Arra gondoltam, hogy kimegyek, és veszek magunknak egy lovat.

Amikor Edwin egy pár másodpercig csendben van, nyeregben érzem magam. Sikerült! Aztán kontrollálatlanul elkezd nevetni.

- Drágám, ugye ez most csak valami rafinált vicc volt? - komoly arcomat látván elkomorul - Édes szívem, mégis, ezt hogy gondoltad? Hol tartanád? A kert végében? - támadó, hitetlenkedő hangsúlya miatt én is támadásba lendülök.

- Nagyon jól tudod, hogy még megvan az a telek, amit anyámtól örököltem. Azon elfér. És nincs is messze... Ed, értsd meg...

- Lanie, ezt ne! - hárítja el. - Ne kérd, hogy értsem meg. Mégis, amíg te a lovat abajgatod, addig ki fog a lányokkal foglalkozni? A házat ki tartja majd rendben? És egyáltalán, tisztában vagy azzal, hogy mennyi költség van egy ló körül? A... a patkolás, az állatorvos, a kajája, nem beszélve a felszerelésekről...

- Szerinted én, pont én nem gondolok ilyenekre? - csattanok fel. - Előbb volt lovam, minthogy járni tudtam volna!

- Lanie, nem akarok erről vitát nyitni - próbál Ed csitítani. - Térjünk rá erre a témára kicsit később, oké? - érzem, hogy higgadok. Lehet, hogy még tényleg korai, a lányok elég kicsik még. Egy kérdés azonban kikívánkozik belőlem.

- És mégis, mikor térjünk rá vissza?

- Ha már a lányok elég nagyok lesznek. Mondjuk, úgy nyolc-tíz év múlva - zárja le a témát Ed, amikor kezébe veszi a távirányítót.

Nem látszik rajtam, de összeomlok. Nyolc-tíz év! Szinte fizikai fájdalmat okoz. Kezdetben csak az tartotta bennem a lelket, hogy ez az állapot nem tart, nem tarthat sokáig. Majd megismerkedtem Ed-del, és a szerelem kis ideig távol tartotta tőlem ezt az érzést, majd a házasság és a gyerekek kötötték le minden figyelmemet. De most először érzem azt, hogy iszonyúan hiányzik mindaz, amit apám eltékozolt. A házasságom most először lesz keserű, és válik üressé. Tudom, hogy mit nem akarok: még tíz évet lovak nélkül élni. Abban a pillanatban, amikor a tévé képernyőjén megjelenik a műsor, és Ed belefeledkezik a kapcsolgatásba, tudom, hogy jövő hét kedden ott leszek a lóvásáron, és megfogadom, hogy ló nélkül haza se jövök.