2.

A beszélgetés utáni héten nincs nyugtom. Reggelente a lányokat beadom az óvodába, én pedig kimegyek hosszú évek után először a régi birtokra. Csupán negyven kilométerre van a házunktól, így legfeljebb egyetlen órát vesz igénybe autóval, hogy odajussak.

Szánalmas látványt nyújt az egykori büszke versenyistálló: nem használt neki, hogy tíz évig senki nem viselte gondját. A hatalmas legelők elgazosodtak, és elvadultak, a kerítések elkorhadtak, és kilyukadtak; az istállók faláról potyogni kezdett a vakolat. Az udvarházra rá se bírok nézni, olyan szomorú és elhagyatott látvány.

Első nap csupán körbe nézek. Végigjárom az egész telket, szemügyre veszem az idő okozta károkat. Szerencsére az erős vaskapu és a masszív kőfalak távol tartották a vandálokat, így csak a természet erőivel kellett megbirkóznia a portának. Tüzetesen megnézem a régi legelőket és karámokat, azt latolgatva, hogy melyiket lenne érdemes rendbe tenni egy új lakó számára. Utána a három istálló felé fordul a figyelmem. A huszonnyolc férőhelyes főistállót teljesen belepte a por és a piszok, és szinte biztosra veszem, hogyha patkányok nem is, de az egerek teljesen belakták, és egy vagyon lenne őket kiirtani. Meg hát, nem is vesz rá a szívem, hogy szerencsétleneket elpusztítsam, a drága takarmányt ellenben sajnálnám tőlük. És hát, felesleges is lenne volna egyetlen ló számára egy ilyen nagy istállót rendbe szedni. A másik, eggyel kisebb istálló teteje egyszerűen beomlott: a tető beázott, és a gerendák elkorhadtak, az épület így teljesen használhatatlanná vált. Szerencsére a legkisebb istállót egészen jó állapotban találom. A vakolat alól ugyan itt is kikandikál az eredeti kőfal, de a fedél teljesen ép, és mivel ez régen a kiscsikós és vemhes kancák helye volt, így nagy és tágas bokszok álltak a rendelkezésre - "mindössze" egy alapos takarításra és egy-két fa elem lecserélésre volt szükség.

Így is hatalmas munka vár rám.

A helyi barkácsáruházban erős és vastag faléceket kell vennem, és egy jobb állapotban lévő legelőt kettéválasztok, mert egy kisebb területet könnyebb lesz kigyomlálni. Majdnem egy egész napom rámegy arra, hogy kijavítsam a karám kerítését, ahol gyengének ítélem meg a léceket, és kigazolom az egészet. Ed segítségére egyáltalán nem számítok - egyértelműen közölte a véleményét, amikor legutóbb erről volt szó. Mivel tavasz közepe van, és az éjszakák egyre melegebbek lesznek, így kevesebb gondot fordítok az istállóra, bár belül így is rendet kell vágnom. Alaposan felsöpröm és felmosom a folyosót, kialmozok és fertőtlenítek egy bokszot, kicserélem a zárakat, és új villanykörtéket veszek a régiek helyett; megolajozom a nyikorgó-csikorgó zsanérokat. A raktárhelység teljesen üres volt, ezért itt szerencsére egy egér sem telepedett meg.

A főistálló nyergesébe benézek, hátha találok valami használhatót, és kellemes meglepetésben van részem. Gondosan bedobozolva és lezárva ott tornyosulnak a régi pótnyergek, nyeregalátétek, kantárok, zablák, kötőfékek és vezetőszárak; találok egy szett ínvédőt és pataharangot, és egy kitűnő állapotban lévő martingált is. Egy másik dobozban egy bontatlan ápolócsomag lapul - egy újabb dolog, amit nem kell beszereznem. Sajnos egy-két nyeregalátétet megtalálta a moly, így ki kell, hogy dobjam őket, de még így is pozitív a mérleg. Mennyi mindennek sikerült túlélnie az árverést! A lovakkal akkor persze vitték a hozzájuk tartozó felszereléseket is, de anyám előrelátó volt, így szinte mindenből tartott pótot is. Micsoda pazarlás, micsoda szerencse!

Péntekre jóformán lakhatóvá teszek a jövevény számára egy legelőt és egy bokszot is; már csak egy lovaglópályát kellene kialakítanom. Úgy vélem azonban, hogy a lónak először meg kellene szoknia új otthonát, s addig lesz időm a régi homokos pályát kicsit összeszedni.

Esténként észvesztett tempóban száguldok a lányokért, aztán haza vacsorát főzni, nehogy Ed észrevegye, hogy nem voltam egész nap otthon. Vacsora után fáradtan dőlök mindennap az ágyba, de végre igazán boldog vagyok. Igen, boldog vagyok. Soha nem elégített ki a tanári munka: a gyerekek néha borzasztóan ostobák vagy idegesítőek voltak, és csak leszívták az energiámat, a háziasszony szerep pedig végtelenül unalmas és egyhangú. A fizikai munka viszont kikapcsol, és örömmel tölt el a munkám gyümölcsének a látványa. Büszke vagyok, amikor végre az utolsó gyom is eltűnt a legelőről, és a fű veszi át ismét az uralmat; jó érzés körbenézni a meleg fényű istállóban, és beszívni a szalma illatát.

Hétfőn megérkezik az első szállítmány zab és széna a birtokra, s színtiszta élvezet délután feltölteni a vályút friss vízzel, és a szénahálót megtölteni az illatos szénával. Úgy érzem, hogy visszafiatalodom, nem is tíz, de tizenegy évet. A vásár előtti napon még a lószállítót is ki kell pucolnom - ezt újabb szerencseként könyvelem el, hogy annak idején sokat jártunk versenyekre, amihez szükség volt az utánfutóra. Aznap este alig bírok elaludni. Fortuna ismét közbelépett: Ed elutazott hétfőn, mert továbbképzésen fog részt venni egy teljes hétig; a lányokat pedig a nagynénjük viszi el a kuzinokkal együtt "egy kis kiruccanásra", ami ellen természetesen semmi kifogásom nincs. A Sors istennője kegyes velem: semmi akadálya annak, hogy kedden újrakezdjem az életemet.

*

Hajnali fél hatkor kipattan a szemem. A vásár ugyan csak nyolckor kezdődik, de még el akarok menni előtte a birtokra, hogy leellenőrizzem, minden rendben van-e. Hipp-hopp elkészülök, és csak azután veszem az irányt a vásár felé, amikor megbizonyosodom arról, hogy minden a legnagyobb rendben van, éppúgy, ahogy tegnap este otthagytam.

Már nagy a tolongás, amikor kilenckor odaérek. Az autó mögött csattogó utánfutóval kissé nehezen találok parkolóhelyet, de aztán sikerül egyet megcsípnem. Ahogy kinyitom az ajtót, megcsapja az orromat a lovak semmi mással össze nem téveszthető illata. Hogyan tudtam eddig élni nélkülük?!

A boldogságtól kóvályogva veszem az irányt az első eladó példányok felé, és alig várom már, hogy egyiküket felvezethessem a frissen kipucolt lószállító platóján.

*

Kora délután felé jár az idő, amikor még mindig ló nélkül vánszorgok. Mostanra az orrom tele lett porral, és egyszer-egyszer megszédültem már az izzadtságszagtól és a modortalanságtól, de a remény még nem hagyott el. Kissé csalódott vagyok: ezeknek a lovaknak a nagy része borzasztó állapotban van. Soványak, betegnek tűnnek, levertnek, kedvetlennek. Azok a jószágok, amik szépek és egészségesek, vagy nem szimpatikusak vagy épp horribilis árat kérnek értük. És hogy őszinte legyek, egyikük se fog meg igazán. Egyik sem mozog úgy, vagy néz rám úgy, hogy azt érezzem: ez igen, ez már valami!

Ám épp egy kedves kis sárga kancát nézegetek, amikor egy másik ló, néhány karámmal arrébb élesen felnyerít, és a szemem sarkából látom, hogy felágaskodik, és vadul rúgkapál. Egy férfi kis híján fellök, amikor odaszalad, hogy segítsen megfogni. A magas, nyúlánk pej körül nyüzsgés támad, és sikerül visszahúzni a földre, de valaki így is a földön fetreng miatta. Egy köpcös fickó megragadja a vezetőszárat, és elhúzza a karám kerítésétől; a ló hangos fújtatása és horkantásai elhallatszanak hozzám.

Akaratlanul is elindulok az indulatos csődör felé - hiszen melyik másik ló lenne képes ekkora műsort rendezni? A kis sárga kancát már el is felejtettem.

Amikor elé érek, és meglátom magamat a szemében, tudom. Egyszerűen csak tudom, érzem, hogy megdobban a szívem, és felujjong: igen, igen, igen, őt keresed, ne is menj tovább, megtaláltad!

Nyugtalanul toporzékol a vezetőszár végén, dobálja a fejét a kaparja a földet, össze-vissza táncol, kettőt lép jobbra, hármat balra, megugrik előre, majd visszaszökken... Nyughatatlan és szenvedélyes.

Odalépek az alacsony kis emberhez, aki a lovat tartja.

- Maga az eladó? - szegezem neki a kérdést.

- Igen - röffen vissza. - Mi kéne?

- Mennyit kér érte? - bökök rá a pejre. A férfi bizalmatlanul méreget, aztán kiböki.

- Hatszáz dollár - veti oda. Nevetségesen magas összeg; mindketten pontosan tudjuk, hogy nem ér ennyit jelenleg. A szőre fakó, tehát nem táplálták megfelelően, a sörénye és farka csimbókos, valószínűleg igencsak elhanyagolták.

- A papírjai? - kérdezem, de sejtem, hogy mi a válasz. A fickó kotorászik egy kicsit a zsebében, majd előhúz egy oltási könyvet, azzal passz. A lónak nincs több hivatalos irata. Se törzskönyv, se útlevél... Kérdéses származású, kérdéses korú állat. Semmi esetre sem ér hatszáz dollárt. Megjegyzem, nincs is ennyi pénzem - Ez mind? És hány éves?

- Hat - vágja rá a férfi, talán túl gyorsan.

- Száz dollárt adok érte - az eladó durván felröhög, de veszi a lapot.

- Ötszázötven.

- Kilencven.

- Ötszáz.

- Nyolcvanöt.

- Négyszáz.

- Nyolcvan.

- Háromszázötven - elgondolkodok.

- Háromszáz - vágom rá, mire a fickó is elgondolkodik.

- Rendben! - csap bele a tenyerembe - De vigyázzon vele! Ez a ló nem kezesbárány! - mindketten pontosan tudjuk, hogy jó vásárt csinált. A férfi a kezembe nyomja a vezetőszárat, amint leszámolom neki a vételárat, és sarkon fordul, otthagy kettőnket. El se merem hinni! Az enyém! És azonnal meg is bánom.

Valahogyan sikerül feltenni az utánfutóra, néhány vállalkozó szellemű férfi segítségével.

Egész úton csinálja a fesztivált. Rugdossa a fém oldalakat, élesen nyerít, és dobálja magát, én pedig egész úton azon rágódom, hogy ezt mégis hogyan magyarázom ki a férjemnek? Végül is, egy kezes, szelíd lóba talán belenyugodott volna, de ez a ló kész idegroncs, és szemmel láthatóan el van hanyagolva. Bár egészen egészséges, némileg alultáplált, és nagyon elhanyagolt. A fogai alapján talán úgy nyolc-tíz éves lehet, de semmiképpen nem hat, ahogy a köpcös mondta. Patái töredezettek, a származása bizonytalan; épp úgy lehet az apja bajnok, mint vágóló. Óriási ostobaságot tettem. De már nem lehet visszafordítani: ez a tűzről pattant állat immár az enyém, és csak az enyém.