3.

Nem egészen úgy alakulnak a dolgok, ahogy terveztem. Először is: én egy kezes, kedves lovat akartam venni, aki meg tudja lágyítani a férjem szívét. Nem sikerült. Másodszor: hogy fogom tudni kezelni ezt az őrült jószágot?! Nem vagyok a vad lovakhoz szokva; régen az összes lovunk nyugodt és jólképzett volt, erről először anyám, majd én gondoskodtam. Abba sem vagyok teljesen biztos, hogy ez a pej be van lovagolva és ha igen, akkor milyen módszerekkel. Az a sanda gyanúm támadt, még a vásáron, hogy nemigen kényeztették el.

Még éppen nem megy le a Nap, amikor meggördülök a birtok a kapuján, és egyenesen a karám mellé hajtok. Meleg van, tavaszhoz képest, de a homlokom nem ettől izzad: teljesen egyedül kell az új lovamat levezetni az utánfutóból. Ezerszer csináltam már korábban ilyet, de most a ló nem egyszerű eset, és mi van, ha valami nem úgy sül el, ahogy kéne? Egy véletlen baleset következtében meg is halhatok, és napokba telik, mire egyáltalán valakinek feltűnik, hogy eltűntem.

Ki kell vernem ezeket a gondolatokat a fejemből! Ha már most ideges vagyok, nem érdemes odamenni egy valószínűleg halálra rémült és rettentően nyugtalan csődörhöz.

Leállítom a motort, és rádőlök a kormányra, hogy egy kicsit megnyugodjak és rendeződjön a pulzusom. Mielőtt kiszállnék a vezetőfülkéből, ellenőrzöm, hogy a mobilom működik-e, és gondosan becipzárazom a kardigánom zsebébe, amit a derekamra kötök.

Lenyitom a rámpát, és felsétálok a pej mellé, a másik állásba - a szállító ugyanis két lóra van tervezve. Fenyegetően néz rám a csődör, nyaka ívben meghajlik, az egész teste megfeszül: tapintható a levegőben, hogy szabadulna, ha tudna. Hirtelen meggondolom magamat, és lemegyek a ló mellől. Odafutok a legelő kapujához, és szélesre tárom; legalább ennyivel kevesebbet kell küszködnöm. Visszamegyek a pej mellé, és nagy levegőt véve eloldozom. Rögtön megragadom a vezetőszárat, és jól is teszem. A csődör amint megérezte, hogy a fejét nem tartja vissza semmi, veszett tempóban hátrál, és a patái alatt döngő fém rámpától sem ijed meg. Kint sikerül utolérnem a lovat, de egy másodperccel elkések, mert felágaskodik.

- Sssss, ssss! - igyekszem nyugtatni. - Hóha, elég legyen! - mondom, de nem figyel rám, még mindig sunyít. Amikor lehuppan a kalimpálásból, megragadom jó erősen a feje alatt a szárat, és húzni kezdem a legelő felé. Kisebbfajta harcot vívunk: én húznám, ő ellenfeszül, amikor visszalépek, ő megugrik. Háromperces huzavona után sikerül beterelnem a karámba, és valamilyen csoda folytán egy másodpercig nyugton marad, így be tudom csukni a kaput magunk mögött.

- Mint a villám - motyogom magam elé.

A csődör kezd végre megnyugodni: mereven megáll, orrlyukai kitágulnak, fülei végre nem sunyítanak, hanem érdeklődően előrecsapja őket. Kihasználom a pillanatnyi mozdulatlanságát, és lekattintom a rongyos kötőfékéről a vezetőszárat, és átmászok a kerítésen. Ha ezt látnák a lányaim, hogy tetszene nekik! Anyu, a kerítésmászó. De hál' Istennek, nincsenek itt, s így nem tanúi ennek az esetnek. Amint végre biztonságos távolság van köztem, a ló között, rátámaszkodok a kerítésre, és úgy figyelem. Befejezi a terület szemlélését, és vad örömtáncba kezd - az én szemembe legalábbis örömtánc az, amit csinál. Újra felágaskodik, de most düh nélkül, bakol, kirúg, és rázza szánalmas sörényét. Horkantgat, majd megugrik. Vékony, csontos teste mozgásba lendül, és vágtat, csak úgy, a mozgás kedvéért. Hatalmas léptekkel szeli a parányi legelőt, és hirtelen megbánom, hogy nem tettem neki rendbe nagyobb helyet. Lenyűgöz, ahogy vágtázik. Rossz bőrben van, hát persze, a mozdulatai viszont egy nemes állatra vallanak. Könnyedén lép, laposan mozog, és van benne szusz. Lassanként tényleg megnyugszik, mert ügetésre vált, majd sétál, s lefekszik, hogy porfürdőt vegyen. Miután végzett, és kellően úgy néz ki, mint egy kismalac, nekiáll a legelés művészetének bemutatásához.

Már tudom is, hogy hogyan fogom hívni. Annyira illik rá!

- Parázs - suttogom magam elé. A fékezhetetlen, robbanékony és tüzes pej neve mostantól Parázs.

*

Másnap reggel fél hatkor kelek, és fél hétkor már ott is vagyok a birtokon. A Nap jóformán még fel se kelt, és mindent köd borít, igazán festői látványt nyújt.

Tudom, hogy nagy feladatnak nézek elébe, és azt is tudom, hogy mivel kell kezdenem: el kell nyernem Parázs bizalmát. Ami nem lesz egyszerű. Csizmám orra teljesen vizes lesz a harmatos fűtől, és a vékony lovaglókesztyű alatt fáznak az ujjaim. Jó érzés belépni az istállóba, noha itt sincs meleg, de legalább a szél nem ér el. Előszedem a legnagyobb vödröt, amit találok, és beteszem a csap alá. Langyos vizet "keverek ki", s amíg arra várok, hogy tele legyen a vödör, kinyitok egy zabos zsákot. Egy másik vödörbe kanalazok a szemekből, hogy nagyjából félig legyen tele, és ami a zsákban maradt, egy óriási műanyag dobozba öntöm, nehogy az egerek megtalálják. Lassanként a vizes vödör is megtelik, elzárom hát a csapot, és megragadom a csebreket, és kicipelem őket a legelőhöz.

Nem kerülte el a figyelmemet, hogy amint zajt hallott, Parázs felugrott fektéből. Most azonban először megmerevedik, majd a tőlem legmesszebb eső sarokba vágtat, s onnan figyel bizalmatlanul. Kinyitom a kaput, belépek a két vödörrel, majd becsukom. Minden mozdulatomat éberen figyeli, közben hol szimatol, hol a fejét rázza, hol fenyegetően felmordul. Egészen közel viszem hozzá a vödröket, addig a pontig, ahol még nem érzi azt, hogy sarokba szorítottam volna. Megnyugtatóan mormolok magam elé, és reménykedem, hogy nem támad nekem. Leteszem a takarmányt és a vizet, majd lassanként kihátrálok. Csak azután mer odamenni az elé tett ételnek, amikor már majdnem a kapunál vagyok. Szívszorító látvány. Vajon mit tettek vele, hogy így fél?

Egész nap körülötte sertepertélek, hogy szokja a nyüzsgést. Bemegyek a kiürült vödrökért, összeszedem, amit elpotyogtatott, vagy csak egyszerűen felülök a kerítésre, és bámulom. Délben megint viszek neki vizet és némi szénát, este ugyancsak. Minden etetésnél egyre kevésbé húzódik el a sarokba, de még mindig nem jön oda hozzám jószántából. Meg sem érintem egész nap, attól félve, hogy esetleg nekem ront, este azonban cselekvésre szánom el magamat. Hideg éjszakára figyelmeztettek az időjósok, ami ebben az évszakban nem ritkaság, Parázs szőre azonban nem tűnik túl vastagnak. Előkeresek hát egy takarót, ami az egész hátát fedi, és bemegyek hozzá.

Lassan lépkedek felé, kezemben a takaróval, úgy, hogy jól lássa. Négy-ötlépésnyire állok meg előtte, mozdulatlanul. Kerülöm a tekintetét, de ránézek. Jó három-négy perce állok előtte, amikor egyszerre észreveszem, hogy megváltozik a testtartása. Kicsit előredől, nyakát lejjebb engedi, és előrébb nyújtja. Aztán lép felém egyet. Majd még egyet, és még egyet, egészen addig, amíg elég közel nem ér ahhoz, hogy nyakát kinyújtva megszagolgathassa a kezemben tartott takarót. Amint végez, és ártalmatlannak nyilvánítja, én mozdulok. Teste megmerevedik, ahogy kilépek egyet oldalra, és az oldalához megyek. Nem tesz semmi ellenem, és hátrafordul, és úgy fürkészik. Kibontom a takarót, szép lassan, és ugyanilyen lassan terítem a hátára. Minden izmát befeszíti, készen áll a menekülésre, ha esetleg bántanám. Eligazgatom a sötétkék takarót, bekapcsolom a hasa alatt, majd a szügyéhez lépek, és ott is rögzítem. Lélegzete megmozgatja a hajamat, ahogy ott babrálok. Intim pillanat, de mindketten túlságosan feszültek vagyunk. Aztán végzek, és ellépek tőle. Parázs a hátán is megszemléli a pokrócot, meghúzogatja, megrágcsálja. Amikor újfent meggyőződik, hogy ártalmatlan, rám emeli sötét szemeit. Egyetlenegy pillanatig egymás szemébe mélyedünk, aztán ő elkezd legelni, én pedig kisietek a legelőről, és beülök a kocsiba. Ebben a pillanatban tudom, érzem, biztos vagyok benne, hogy jól döntöttem, amikor elhoztam. Arcomon a boldogság könnyei csorognak, pedig még semmi komoly nem történt; csupán hagyta, hogy megérintsem. De úgy érzem, hogy egyetlen nap alatt: ez nem is rossz teljesítmény.