4.

Onnantól kezdve minden nap haladunk egy kicsit. Kipróbálok pár szabadidomításos fogást, utánanézek, hogy a vad musztángokat hogyan szelídítik meg, és felhasználom a saját tapasztalataimat is. Meg kell hagyni, hogy csodásan haladunk, mert Parázs nagyon jó tanítvány. Hamar elérem, hogy önszántából odajöjjön hozzám, és bár még mindig megfeszül, ha hozzáérek, de már hagyja.

Még mielőtt a férjem hazajönne, kihívom hozzá az állatorvosunkat, hogy vizsgálja meg alaposan.

- Doktor Phil! - rázunk kezet. - Egy napot sem öregedett! - köszöntöm. Még azokból az időkből ismerem, amikor megvolt a ménesünk. Doktor Philipp Parker már akkor is egy idősödő, nagy tapasztalatú, csupaszív doki volt, amikor pompás sportlovaink voltak, jóval hatvan felett, de tényleg nem változott az óta sem: ugyanolyan energikus és precíz, mint tíz éve volt.

- Ezt magáról is el lehet mondani! - szorítja meg a kezemet. - Alaposan megváltozott ez a hely - pillant körbe. Tudom, ó, hogyne tudnám, mire is gondol. Végigpillant a romos udvarházon, a gazos, gyomos legelőkön, az elhanyagolt, rozzant istállókon.

- Van még vele mit dolgozni, ez igaz - válaszolom rezzenéstelen arccal. Nem akarok vele a múltról beszélni. Senkivel nem akarok a múltról beszélni, de doktor Phil az egyetlen jóformán, aki ismeri is a múltat. - De nem azért hívtam, hogy a régmúltról fecserésszünk! - próbálom oldani a hangulatot.

- Valóban? Új lovat vett? Nagyszerű! - kiált fel az orvos. - Örülök, hogy újra tudta kezdeni - néz rám az öreg állatorvos, s a szemében büszkeséget látok megcsillanni. - Hol van az új páciensem? - néz körbe kissé színpadiasan, én pedig a karám felé vezetem. Útközben próbálom felkészíteni.

- Doktor úr, ez a ló... Parázs... nem egészen az a kategória, mint a régi lovaink.

- Mit ért ez alatt? - néz rám szúrósan. - Ne próbáljon keríteni vagy csalni, Melly! Nem szeretem a mellébeszélést - áll meg. - Hogyhogy nem az a kategória? - rájövök, hogy addig nem tágít, amíg ki nem tálalok neki. Nagyot sóhajtok, és mindent bevallok.

- A hét elején vettem a Little Smattep-i vásáron - kezdek bele vonakodva. - Oltási könyvön kívül semmije nincs. Szerintem egyébként a könyv is hamis, de nem nagyon voltam jobb alkupozícióba. Nem tudom, hogy kik a szülei, valószínűleg a dédapja is keverék volt. Sovány, szinte kilátszanak a bordái, teljesen tompa a szőre, csomós a sörénye, és abszolút bizalmatlan és kezelhetetlen.

- De hát akkor még minek hozta el? - kiált fel a jó doktor elborzadva. - Ha csak a gond van vele meg a költség, akkor mégis mindek adott ki rá pénzt? És különben is, Little Smattep? Melly, hiszen az anyja meg maga is Kentucky-ba, sőt, Hannover-be mentek új lovakért! Mégis, mi történt? - néz rám hitetlenkedve, mire nekitámadok.

- Doktor úr, elárverezték az egész ménest! Minden lovat! Az összeset! Érti?! Apámnak egy fityingje nm maradt, nekem is csak annyi, amennyiből elvégeztem a középiskolát, és beiratkoztam az egyetemre! Végigdolgoztam az egész egyetemet, hogy ki tudjam fizetni, és férjhez tudjak menni! Igen, férjnél vagyok - bólintok kérdő arcát látva. - Öt éve férjhez mentem, sőt, gyerekem is van. Azaz kettő. Ikrek.

- Akkor végképp nem értem - ingatja az öreg orvos a fejét.

- Mit nem ért, doktor? - meredek rá.

- Van férje, vannak gyerekei, van háza, van, amivel elfoglalja magát. Akkor mégis, minek vesz a nyakába még egy koloncot? Pláne, ha nem csak rossz állapotban van, de még vad is mellé. Nincs egyéb dolga?

- Ezt nem értheti - kapaszkodok bele ebbe a szalmaszálba, mint a fuldokló. - Nem értheti. Amikor apám mindenünket elvesztette, kicsúszott a talaj a lábam alól. Megmaradt egy hatalmas birtok, egy óriási udvarház, mindaz, ami az én nevemen volt, de ennyi. Elveszett a jövőm is. Az elmúlt tíz év... Borzasztó volt. Nem volt célom. Középiskolásoknak tanítottam történelmet, könyörgöm! Amikor olimpiai bajnok lehettem volna lovastusában! Vagy díjugratásban, díjlovaglásban, mit tudom én! És most végre lehetőség volt újrakezdeni, lett egy kis pénzem, és... Haza kellett hozzam - fejezem be letörve. Megtörlöm a szememet, mert elhomályosították az időközben kicsorduló könnyeim. Gyorsan összeszedem magam. - Nem akarom sajnáltatni magamat. Csak annyit kérek, hogy értsen meg. Nem, még annyit se. Annyi az összes kérésem, hogy vizsgálja meg ezt a lovat, írjon fel neki gyógyszert ha kell, oltsa be, ha kell, még akár véleményt is mondhat az állapotáról, de egyet tegyen meg: ne kérdőjelezze meg a döntésemet, mert végleges. Parázs marad.

Doktor Phil pár pillanatig még elszánt arcomat fürkészi, majd lassan bólint.

- Rendben. Megteszem, amit kér.

Hosszadalmas procedúra következik. Bár már engedi úgy-ahogy az érintést, vezetőszáron még mindig nem tudom rendesen vezetni Parazsat. Továbbra is hátrafeszül vagy kiugrik, és nagyon nyugtalan az idegen váratlan felbukkanásától. Kikötöm a kisistálló előtt, de nagyon nincs ínyére a dolog. Főleg, amikor a doktor nekiáll, hogy alaposan megvizsgálja. Sunyít, és toporzékol, a lábát nem nagyon akarja feladni, kis híján megharapja doktor Philt, amikor az meg akarja nézni a fogait. Az öreg orvos csak csóválja a fejét, de nem kritizál. Csendben tudomásul veszi ezt a kezelhetetlen csődört.

- Végül is, egészségesnek mondható - jelenti be nagyjából másfél óra elteltével. - Tényleg alultáplált, de nem annyira vészes. Egy-két hónap, vagy még annyi se, és kikerekedik. Vitamint kell neki adni, meg rendszeresen gondozni. A sörényét, ha javasolhatom, nyírd meg, mert én nem esnék neki fésűvel. Ugyanez vonatkozik a farkára is. Merő csomó és gubanc.

- Hány éves?

- Nyolc, de inkább kilenc - vonja meg a vállát az orvos. - Csak egy futó pillantást tudtam vetni a fogaira, de a kilenc felé hajlok. Mindenesetre, jól ki lehet kupálni. Egészséges, erős lábai vannak, meg jó felépítése. A patáit komolyan rendbe kell rakni, de gondolom, ezt úgyis tudod. Megadok egy telefonszámot, a környéken ő a legjobb patkolókovács, hipp-hopp rendbe szedi, és nem is kér el sokat. Az oltási könyvvel szerencséd van, mert igazi, még azt a dokit is ismerem futólag, aki beadta neki, ha gondolod, megadhatom az ő számát is - bólintásomra az ő számát felírja, és odanyújtja nekem a fecnit. - Ha eltekintünk attól, hogy neveletlen, vad és bizalmatlan, egészen jó vétel volt - ismeri el kényszeredetten doktor Phil.

- Örülök, ha így látja - mosolygok rá, amit viszonoz. - Mivel tartozom?

- Hagyja csak - legyint, miközben pakol. - Vegye szívességnek egy régi baráttól. Egyébként sem csináltam semmit, nem kell se gyógyszert, se oltást kifizetnie, legfeljebb az időmet, abból meg mostanában több is van, mint kéne - vonja meg a vállát - A konkurencia itt is felütötte a fejét, és ki hallgat manapság egy vén kurafira?

- Nem tudom eléggé megköszönni! - kísérem oda a kocsijához, miután Parazsat visszavittem a karámba legelészni. - Ne haragudjon, ha kissé nyers voltam. A férjem még nem tud a lóról, ezért kicsit feszült vagyok.

- Jobb is, hogy nem tud - ül be az autóba - Sok dolga lesz még vele - int a csődör felé. - De összeilletek ti ketten. Ki hinné? Még az is előfordulhat, hogy valami jót fogunk hallani rólatok. Bajnok alkat. Csak foglalkozni kell vele.

- Melyik ló az, amelyikkel nem kell? - teszem fel a költői kérdést. Egy másodperces hatásszünet után doktor Phil megszólal:

- Hát a hintaló! - neveti, majd becsukja az autó ajtaját, és kihajt az udvarból. Egy percig utánanézek, és integetek. Jó érzés, amikor tíz év szünettel az ember újra talál egy barátot, még akkor is, ha az illető egy hetvenéves, vénséges vén állatorvos.

*

A Nap alig ér túl a delelőn, amikor doktor Phil elmegy, így még egy fél nap a miénk Parázzsal. Hagyok neki egy órácskát, amíg kiheveri a délelőtt fáradalmait, s míg ő pihen, én bemegyek a nyergesbe. Eddig még nem pakoltam ki a dobozokat úgy rendesen, így kell egy kicsit kutakodjak, amíg megtalálom a megfelelőket. Először az ápolós dobozt keresem meg. Eddig nem mertem ezzel próbálkozni, annyira viszolygott Parázs minden érintéstől, de úgy döntöttem, hogy ideje lesz alaposan kikefélni a szőrét. Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy milyen színű Parázs. Persze, az látszott, hogy a teste inkább barna, mint fekete, viszont a sörénye meg fordítva: inkább fekete, mint barna, de azt nem tudom, hogy sötétpej, vagy pirospej, vagy világospej-e.

Egy nyerget, nyeregtakarót és egy kantárt is kiszedek a dobozából, még érezni rajtuk a friss bőr és szövet illatát, csak épp némi dohszaggal együtt. A nyereg valószínűleg jó lesz Parázs hátára, elég átlagos a szélessége. A kantár könnyen méretre állítható, és könnyű csikózabla van hozzá, ami ideális lesz, ha egyszer majd felülök rá. Egyelőre azonban csak szellőzni teszem ki őket a szögekre.

Egy vadonatúj kötőféket is előkeresek, ezt valahol a kupac alján találom meg. Az eddig használt vezetőszárat és az új kötőféket a kezembe veszem, és kilépek a napsütésbe.

Bemegyek a legelőre, és legnagyobb örömömre Parázs felemeli a fejét, és egyhelyben marad: már nem menekül előlem. Odasétálok hozzá, és nem rejtegetem se a kötőféket, se a szárat. Parázs nem ostoba, és nem is akarom kijátszani. Engedi, hogy levegyem a fejéről a régi, mocskos és szakadt kötőféket, örömében megrázza vékony fejét, és érdekes módon az se zavarja, hogy egy másik kötőfék kerül a fejére. Akkor feszül be megint, amikor a vezetőszár csatjának kattanását hallja.

- Nyugi, fiam - teszem a kezemet a nyakára. - csak gyakorlunk, nem megyünk sehová.

Egy órán keresztül nem is csinálunk mást, csak sétálunk fel-alá. Ki sem mozdulunk a karámból, és egyszer sem emelem fel a hangomat. Háromnegyed óra után Parázs kezd végre kifáradni, és lassanként abbahagyja a szokásos mókát. Amikor már legalább öt perce megy nyugodtan, ugrálás és feszülés nélkül, megállok, és előszedem a zsebem mélyéről az odarejtett almát. Boldogan el is rágcsálja, én pedig úgy döntök, hogy mára ennyi is elég volt.

Lassan besötétedik, s mivel holnap már itthon lesz a férjem, nem fogok tudni olyan gyakran idejönni. Búcsúzóul lágyan megsimogatom a homlokát, s ő szelíden a tenyerembe fújtat. Visszatartom a lélegzetemet - szinte el se hiszem, hogy a hét elején még dühöngő őrült módjára viselkedett. Ma is a legelőn fog aludni, a csillagok alatt - hogy irigylem érte! - nekem azonban haza kell mennem, el tőle. Belesajdul a szívem, de nem tehetek mást. Bárcsak előbb találkoztunk volna! Az egész életem máshogy alakult volna. És talán az övé is.

Ezekkel a gondolatokkal megyek oda az autóhoz. Egy hetet a Paradicsomban töltöttem (csak talán jóval többet izzadtam és izgultam), de itt az ideje, hogy visszatérjek az olyan hétköznapi tevékenységekhez, mint a főzés és mosogatás.