5.

Az ezt követő két hónap maga a gyötrelem: napközben ugyan el-eltudok szakadni a háztartástól, de egyáltalán nem tölthek annyi időt Parázzsal, mint amennyit szeretnék. Reggelente kénytelen vagyok később kelni, nehogy Ednek feltűnjön, és este sokkal hamarabb haza kell indulnom, hogy vacsorát tudjak főzni. Kezdek kissé szétszórttá válni, és elfáradni. A kettős élet cseppet sem egyszerű.

Ám áldásnak veszem, amikor kint vagyok a birtokon. Az, hogy Parázzsal foglalkozom, minden pénzt megér. Elképesztő az átalakulása.

Ahogy doktor Phil javasolta, kivágtam a sörényéből a gubancokat, ahol szükség volt rá, s bár eleinte szánalmasan festett megnyirbálva, lassanként megpuhult és meg is nőtt a fekete lobonc. Az állatorvos által javasolt patkolókovács is csodát művelt, s igen olcsón. A megvett vitaminok és a rendszeres jó tápláléktól a csődöröm szépen kigömbölyödött, ahogy ígérték, és a szőre szép fényes és sima lett a gondos ápolástól, s a valódi színe is kiderült: élénk barna, már-már vörös, így a neve kétszeresen is találó.

Egyre inkább megbízik bennem. Ha odamegyek hozzá, nem húzódik el, és nem feszül meg, mint kezdetben, elkezd hallgatni a nevére, és azt is megtanulja, hogy odajöjjön hozzám. Szépen megy a vezetőszáron, és elkezdi rendesen feladni a lábait. Nem sunyít, és nem ágaskodik; lassanként megszelídül. És mindezt én érem el! Rendbe teszek egy nagyobb karámot, hogy legyen majd hol lovagolni, de ez egyelőre meglehetősen messze van.

Megpróbálkozom a futószárazással, és sajnos, beigazolódik a gyanúm: valóban semmilyen képzést nem kapott kicsiként. Nincs más választásom, mint hogy ugyanúgy lekezdjem belovagolni, mint egy csöpp csikót. Nem vagyok ettől elragadtatva: ami megy egy pár tízkilós csikóval, nem biztos, hogy egy ötszáz kilós, meglehetősen temperamentumos csődörrel is menni fog.

De nekikezdek a feladatnak, és megy, mint a karikacsapás.

Aztán beüt a krach: megbetegszem, és egyheti ágynyugalmat erőszakolnak rám. De ki fog addig Parázsról gondoskodni?! Persze, hétvégente eddig is ridegtartásban volt, de az egy, legfeljebb két napig tartott. De egy egész hét? Mi lesz, ha esik, és nincs rajta takaró, vagy kap elég füvet, és egyáltalán, mit fog gondolni, ha egy egész hétig rá se nézek? Mi lesz a gondosan felépített bizalommal?

Egy teljes napig ezen rágom magamat, aztán bevillan az egyetlen beavatott.

- Jó napot, doktor úr! - hívom fel doktor Philt.

- Á, Melly! Micsoda meglepetés! Valami baj van azzal a bestiával? - kérdezi a vén doki kedélyesen.

- Nem, csak momentán én betegeskedem - húzom el a számat kényszeredetten. - Egy óriási szívességet szeretnék kérni...

- Ugye, nem azt várod el tőlem, hogy én etessem? - kérdi rémülten. Bevallom, hogy megfordult a fejemben, de tudom, hogy erre igazán nem lehet megkérni. Az már pofátlanság.

- Nem, nem - sietek megnyugtatni -, de abban reménykedek, hogy maga esetleg tudna valakit, akit meg lehetne kérni. Nem kell se felülni rá, se különösebben mozogni, csak annyit kérek, hogy vigyen neki legalább két naponta takarmányt, adja be a vitaminokat, meg ha muszáj, akkor tegyen rá egy takarót, nehogy nekem megfázzon.

- Drága Melly, hiszen június van!

- Igen, de nekem is sikerült lebetegednem. Bármikor jöhet egy vihar, vagy csak nagyobb felhőszakadás, vagy jégeső, akármi... - kezdek komolyan kétségbeesni, de a doktor nem hagy cserben, mert már mondja is:

- Értem, értem, nyugodj meg! Véletlenül ismerek egy igen rokonszenves fiatalembert, aki konyít valamicskét a lovakhoz, megadhatom a számát. Jól ki fogtok jönni, okos gyerek, nem is tudom, talán csak egy-két évvel fiatalabb, mint te... - hallom, ahogy a vonal másik végén egy halom papír zörög, gondolom, a telefonszámát veszi elő - Itt is van... Timothy Simmons-nak hívják. Mondhatom a számot?

- Persze - nyúlok egy fecni és egy toll után, azzal lediktálja. - Nagyon szépen köszönöm a segítséget - kezdem el a hálálkodást, de a doktor félbeszakít.

- Ugyan, kedves Melly, igazán nincs mit, főleg, ha nem nekem kell azt az ördögöt pesztrálni - nevetgél Phil.

- Meglepődne, ha most látná - mondom sértődött hangon, de nem érzem magamat megbántva. Elköszönünk egymástól, de rögtön nyúlok is újra a telefonért, és beütöm a megadott számokat.

A vonal kicsöng, majd egy-két perc után felveszik, és egy kellemes férfihang szólal meg.

- Halló? - szól bele a kagylóba. Bénultan ülök. Mégis csak egy vadidegen! Aztán összeszorítom a fogaimat, és én is megszólalok.

- Jó napot kívánok, Melanie Mason vagyok, és... ugye, Mr. Simmons-hoz van szerencsém?

- Igen, amennyiben Tim Simmons-t keresi.

- Igen, pontosan őt keresem - mosolyodom el végre - Doktor Philipp Parker-től kaptam meg a számát, ő ajánlotta önt. Egy szívességet szeretnék kérni. Sajnos lebetegedtem, de van egy lovam, akit a jelenlegi állapotomban nem tudok ellátni... Megtenné, hogy a héten gondját viseli? - feszült csend fogad a vonal túlsó felén - Halló? Ott van még? - szólok bele aggodalmasan, attól félve, hogy talán elüldöztem a rámenősségemmel.

- Igen, itt vagyok, csak kissé meglepett az ajánlata - mondja vonakodva - Mi lenne a feladatom, mielőtt még rábólintanék?

- Nos... Nincs belovagolva, szóval ráülni nem kell. Ha legalább kétnaponta vinne neki takarmányt és vizet, az már nagy segítség lenne, és ha esetleg rosszra fordulna az idő, akkor bevihetné az istállóba vagy tehetne rá egy takarót... Nagyjából ennyit kéne megtennie. Természetesen a fáradságait kifizetném - mondom kényszeredetten. Nem maradt sok pénzem.

- Nem, arra nincs szükség - mondja, mire meglepődök - Mármint a pénzre. Szívességből is megteszem. Hova kell menjek? - lediktálom a címet és elmagyarázom, hogy nagyjából mit hol talál, de mielőtt vonalat bontana, nem állom meg, és figyelmeztetem:

- Mr. Simmons, Parázs... a ló... nem épp kezesbárány. Elég temperamentumos, bizalmatlan és vad tud lenni. Fogalmam sincs, hogy mit fog szólni önhöz, de kötelességem szólni önnek, hogy nem egy egyszerű eset, és kiszámíthatatlan, hogy mit tesz, ha önnel kerül kontaktusba. Így is vállalja a feladatot?

- Persze - mondja a férfi, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga: egy vadidegen nő kezelhetetlen lovának gondozása. - Viszonthallásra! - köszön, majd leteszi, anélkül, hogy én is elköszöntem volna. Sokkolva ülök néhány percig a párnákra támaszkodva, majd elrebegek egy fohászt és egy köszönetet, majd nekiállok, hogy meggyógyuljak.

*

Kínkeserves az a hét, amíg az ágyhoz bilincsel a köhögés, és végtelenül boldog vagyok, amikor egy héttel később, hétfőn autóba ülök, hogy a birtokra menjek.

Ahol is egy meglepetés fogad: egy idegen autó parkol ott, ahol én szoktam. Beállok mellé, és egy újabb meglepetés vár: a legelőn egy magas férfi tenyeréből eszik a lovam. Szó szerint!

- Jó napot! - kiáltok oda. Legnagyobb örömömre Parázs felkapja a fejét, és odakocog a kerítéshez, ahol én állok. - Szia, szépfiú - gügyögöm neki. Odaér a férfi is, és egyetlen másodpercre elakad a lélegzetem, mert állati jóképű. "Férjnél vagy, te liba!" - korholom magamat a fejemben, de tagadhatatlan, hogy iszonyúan sármos. - Maga biztos Timothy Simmons - mosolygok az idegenre, mire az visszamosolyog. Komolyan, ha nem lennék férjnél, megkörnyékezném. De szerencsére férjnél vagyok.

- Csak Tim. Azt jobban szeretem. De igen, én vagyok az. Ezek szerint maga Melanie Mason. Kellemes csalódás - mér végig, mire akaratlanul is elpirulok, de összeszedem magam, és kezet nyújtok neki. Hál' Istennek, hogy a jegygyűrűm a jobb kezemen van!

- Igen, én vagyok az a bolond nő, aki egy vadidegent kér meg, hogy a még bolondabb lovát etesse - nevetek rá. - Tegeződhetnénk? - ajánlom fel a lehetőséget, ő pedig elfogadja.

- Örömmel - feleli, én pedig igyekszem Parázsra terelni a szót.

- Hogy viselkedett, amíg nem voltam itt? Ugye, nem bántott? - kérdezem aggódva.

- Nem, dehogy! Hét elején még odajönni se akart hozzám, de néhány gondosan felkínált lócsemege eloszlatta a bizalmatlanságát. Okos ló, és főleg nagyon szép. Milyen fajtájú? - érdeklődik, miközben bizalmasan a tenyerét Parázs nyakára teszi. A csődör nem húzódik el, nekem pedig féltékenység hasít a szívembe, de gyorsan meg is intem magamat érte. Hiszen mégiscsak ez az én munkám eredménye!

- Nos, ismeretlen. Éppúgy lehet bajnok Holsteini vagy angol telivér, mint keverék - vonom meg a vállamat - Nem tudom. De nem is zavar - simogatom meg Parázs homlokát.

- Jól járt vele. Tényleg nincs belovagolva? -faggatózik tovább.

- Tényleg - bólintok - Legalábbis, futószáron nem volt. Úgy kellett neki megtanítani. Lehet, hogy tettek rá nyerget, de nem tanítottak neki semmit, az ziher. Mostanában akarom elkezdeni egyébként nyereg alá szoktatni, de ez a kis intermezzo alaposan keresztülhúzta a számításaimat - mosolyodom el bánatosan - Sajnálom, hogy így alakult, de végül is, lehet belőle profitálni - vonom meg a vállamat.

- Úgy gondolod?

- Igen. Eddig ugyebár nem tudtam, hogy hogyan reagál idegenekre, de mivel téged sem taposott agyon, van némi remény, hogy kezd újra bízni az emberekben.

- Tényleg jó munkát végeztél - néz végig Parázs csillogó szőrén, és gömbölyű hasán, amin már nem látszanak a bordái. - Gratulálok.

- Köszönöm. Nos, akkor tartozom végül is valamivel? - nézek rá Timre. De rázza fejét.

- Nem, dehogy is. Öröm újra lovak között lenni. Pontosabban, egy ló mellett, de érted, hogy mire célzok. Nagyon régen volt utoljára lovam... - hangjából kihallom az olyan jól ismert sóvárgást, és megesik rajta a szívem.

- Ha gondolod, máskor is kijöhetsz hozzá, nem csak akkor, ha én éppen nem érek rá. Nem fog neki megártani, ha nem csak én kényeztetem - nézem ellágyulva a legelésző csődört.

- Tényleg nem zavar? - néz ugyanolyan bizalmatlanul, mint anno Parázs.

- Dehogy - rázom meg a fejemet. Hirtelen ötlettől vezérelve mondom neki: - A héten elkezdem a nyereghez szoktatni. Kijöhetnél, mert nem szívesen lennék egyedül. Ki tudja, hogy mi fog történni, nem árt, ha van valaki, aki vigyázna rám... - legszívesebben már vissza is szívnám ezeket a szavakat, de már késő. Kisfiús mosoly ragyog fel újra az arcán, úgy válaszol.

- A legnagyobb örömmel. Akkor... holnap reggel találkozunk? - bólintok.

- Legyél itt reggel nyolcra, aztán meglátjuk, hogy meddig megyünk el. De ne késs! - fenyegetem meg tréfásan. Átmászik a kerítésen, és leköszönünk egymástól. Beül a kocsijába, és tudom, hogy holnap reggel háromnegyed nyolcra itt lesz. De azt nem tudom, hogy miattam, vagy Parázs miatt.

*

Másnap reggel "csakazértis" -alapon felkeltem akkor, amikor a férjem, és álmatlanságra hivatkoztam, holott a tűkön ültem, hogy menjen már el!

Amint Ed kitette a lábát az ajtón, és eltűnt a sarkon a kocsija, felvettem a lovagló holmimat, és én is bevágtam magam a saját autómba. Szinte remegtem, hogy ott lehessek már a birtokon.

Tim akkor gördül be az udvarba, amikor én már javában pucolom Parázs egyre fényesebb szőrét. Már túl vagyok az etetésen a legelő kitakarításán is - nem hagyom, hogy más végezze el helyettem a piszkos munkát!

- Jó reggelt! - kiáltja, én pedig visszaköszönök.

- Szia! Jó, hogy jössz. Akarsz segíteni?

- Naná! - nem is várok tőle más választ. Elvigyorodom.

- Akkor pattanj be a nyergesbe. Találsz ott egy kantárt, nyerget, nyeregalátétet... Kicsit rendbe kéne szedni őket - elhúzza a szájat, de csak egy pillanatra van az arcán a kelletlen kifejezés. Tréfásan szalutál, majd bemegy a szerszámokért. Szinte egyszerre végzünk a pucolással.

- Nem sok takarítani való volt rajtuk - vonja meg a vállát. - Kis porolás, ellenőrzés, de semmi több. Jó állapotban vannak.

Nem kötöm az orrára, hogy egyszer sem használtam őket eddig, helyette eloldozom Parazsat, és a kigyomlált, nagyobb legelő felé viszem a lovat. Dagad a keblem a büszkeségtől, olyan gyönyörűen jön utánam a csődöröm.

- Először egy kicsit felteszem a futószárra, emlékeztetőül - vázolom fel a menetrendet. - Utána feltesszük a kantárt. Talán azt könnyebben elfogadja. Ha a zabla már nem zavarja, jöhet a nyereg.

- Jó terv - ért egyet velem Tim. Hát persze, hiszen az enyém, felelném neki, de inkább lenyelem.

Amíg felhúzom a kesztyűmet, a férfi megfogja a lovat, majd nekikezdünk a munkának.

Hagyom, hogy Parázs egy kicsit kieressze a gőzt a futószáron, bár egész éjjel a legelőn aludt, utána lépésre fogom, majd ügetést kérek tőle, végül könnyűvágtát. Nagyszerűen végre is hajtja a feladatokat, amiért elő is halászok a zsebemből egy almát, és nekiadom. Tim mindeközben a kerítésre dőlve, kívülről figyel minket, kék szemeit összehúzva a Naptól.

- Idehoznád a kantárt? - nézek rá. Bólint és ugrik. Parázs tíz perc alatt meg is szokja a szíjakat a feje körül és a vasat a szájába, bár kissé berzenkedik tőle. Megértem, de nem tennék másként. Jön a neheze, a nyereg.

A takaróval nincs különösebb gond, sokszor volt már rajta. Ám amikor megérzi a nyereg súlyát, őrült bakolásba és rugdosásba kezd, így én is úgy döntök, hogy kívül biztonságosabb, így hát átmászok a kerítésen.

- Hagyd, segítek! - lép oda Tim, és meglehetősen indiszkréten egyenesen a karjaiba ugrok, majd gyorsan eltolom magamtól.

- Köszi, de megy egyedül is... - hárítom el (kissé elkésve) a segítséget. Megigazítok egy tincset, ami kiszabadult a fonatból, "véletlenül" a jobb kezemmel, és látom, hogy észreveszi, ahogy a jegygyűrűmön megcsillan a Nap.

- Ó, értem... - morogja kelletlenül. Pár percig kínos csendben állunk egymás mellett. Mégis, mit várt?! Két napja ismerjük egymást...

Odabent Parázs szép lassan megnyugszik, és megszokja a súlyt a hátán, bár látom még rajta az idegességet. Bemegyek hozzá, és folytatjuk a szoktatást. Bal lábamat beakasztom a kengyelbe, és kimérten egyre több súlyt teszek rá. Parázs idegesen billegeti a füleit, és nem nagyon tetszik neki a szituáció, de becsületére legyen mondva, nem próbál meg ledobni. Ahogy az egész súlyom a bal lábamra kerül, finoman átteszem a háta mögött a másik lábam is. A mozdulattól Parázs kilép oldalra, és nagyot dobbant. Akkor meg egyedül jobban, amikor beleülök a nyeregbe, szokatlan számára ez a súly hátán. Felveszem a szárakat a kezembe. A világ mintha megfagyna körülöttünk. A szél nem fúj, nem ciripelnek a tücskök, nem lengedezik a fű sem. Parázs idegesen rágja a zablát, s amikor óvatosan megbököm a sarkammal az oldalát, szapora ügetésbe kezd.

Az történik, amire már tíz éve várok: végre lovagolok! Egy hatalmas sóhaj szakad fel belőlem, és hagyom, hogy Parázs előbb vágtába csapjon át, majd galoppba. Alig nyúlok a kantárhoz, tudja, hogy mit kell csinálnia. Ösztönösek a mozdulatai, éppúgy, mint nekem. Könnyek csordulnak le az arcomon, és a szívem szaporán ver. Megcsináltam! Megcsináltuk!

Pontosan tudom, hogy este elégedetten fogok lefeküdni, és azonnal el fogok aludni. Milyen régóta vágytam erre az érzésre! És most végre visszakaptam, ami jár.