7.

Kínkeservesen nyomom a pedált az utolsó kilométereken, és határtalanul boldog vagyok, amikor megpillantom a masszív vaskaput, ami elzárja a telket az idegenektől. Fáradtságtól reszkető kézzel kotorom elő a zsebemből a kulcsot hozzá, és miután a biciklit letámasztom az istálló falához, nagy sóhajjal kuporodok le a földre, hogy erőt gyűjtsek.

- Na, mi az, lecseréled Parazsat egy vasparipára? - ugrat Tim, aki széles vigyorral csapja be a kocsiajtót.

- Ha-ha, nagyon vicces volt, köszönjük, Humor Herold - állok föl, hogy leporoljam a nadrágomat. - Tekerj te napi negyven kilométert a száguldó autók és a járhatatlan földutakkal küzdve! - fújtatom dühösen.

- Miért, mi történt a kocsiddal? Lerobbant? Vagy a férjed elkobozta? - Ed említésétől elhúzom a számat, s nem veszek tudomást az ugratásáról.

- Nem, a kedves férjem elpanaszolta, hogy kicsit magas a benzinköltségem, szóval leszek kedves visszafogni magamat. Szóval kénytelen voltam előkaparni ezt az egyiptomi tízcsapást - csapok mérgesen a bicikli nyergére.

- Akkor miért biciklivel jöttél? - néz rám értetlenkedve.

- Mert ez a leggyorsabb és legolcsóbb módja, hogy idejussak. Nem mellesleg jó edzés is. Csak épp ki nem állhatom... - sóhajtok egy nagyot. - Na, mindegy - hessegetem el a témát.

- Mit fogsz csinálni, amíg én átveszem a múltkori díjlovagló feladatsort Parázzsal? - teszem fel a kellemetlen kérdést.

Az edzés kellemesen telik. Parázs nem kimondottan díjló alkat: inkább atléta, mint balett-táncos, de alattam kisangyal módján iparkodik, és nekem ennél több nem kell. Rójuk a kis-és nagyköröket, gyakoroljuk a kígyóvonalat, amíg tökéletes nem lesz az alakjuk, megpróbálkozom hátraléptetni a csődört, bár ezzel kudarcot vallok, az oldalra léptetés viszont sikeres, még ha nem is kecses és könnyed a mozdulat, hanem szaggatott és vontatott, és nem is nagyon tetszik Parázsnak.

Másfél óra megfeszített munka után ugrok le a nyeregből, és közben nem győzök hálát adni a magasságosnak, hogy újra lovam lehet, s boldogan nézem végig, mekkora lépésekkel halad Parázs a díjugrató edzésen is: már alacsonyabb akadályokat is szinte hiba nélkül ugorja.

*

Az idő rohan, mióta Parázs bekerült az életembe. Hetekkel, a férjemmel történt ijesztő beszélgetés után döbbenten veszem észre, hogy beköszöntött az augusztus, hamarosan vége a csodás melegnek és hosszú napoknak, melyeket edzéssel és bizalomépítéssel lehet eltölteni odakint, Parázsnál.

A felszínen minden rendben zajlik azóta az ominózus beszélgetés óta, de kezdenek feltűnni a "jelek". Ed, ha lehet, még mogorvább, és még kevesebbet van velem egy légtérben, de a viselkedéséről már tudomást se veszek. Minden erőmmel azon vagyok, hogy a lányaimat távol tartsam a konfliktusunktól, és minél kevesebb okot adjak a gyanúsítgatásra, bár ez nem megy könnyen, hisz minden nap kijárok a birtokra -igaz, azzal a nyamvadt biciklivel.

Augusztus közepén elviszem az ikreket egy nagy bevásárló túrára. Bár még nem mennek iskolába (az ősszel lesznek öt évesek), de úgy gondolom, hogy örülni fognak néhány új ruhának, játéknak meg színezőnek. A bevásárló központ felé tartva hirtelen nem hiszek a szememnek. Szorosan mögöttünk egy sötétkék autó jön, ami persze nem is lenne nagy dolog, hiszen én magam is vezetek. Csakhogy a rendszáma gyanúsan ismerős, nem először látom az elmúlt egy hónap során. Hol a birtokra menet tűnt fel, hol a házunk előtt ment el, mintegy véletlenül. Paranoiás énemet erőszakkal elfojtom, ahogy beérünk a pláza parkolójába, s hirtelen elkanyarodik mögülünk az autó. Igyekszem egyszerre vidám és jófej anyuka lenni a vásárlás közben, miközben próbálom a lányaimat egy picit fegyelmezni, és elhessegetni a sötét kocsi képét az agyamból. Mire végzünk, lejárjuk a lábunkat, mert az egész épületet be kell járnunk egy olyan Barbie után kutatva, ami most nagyon menő az oviban, és persze a Mekiben is meg kell állnunk, hogy "bűnözzünk" egy kicsit. Tulajdonképpen nagyon élvezem a butiktúrát, noha magamnak nem is vettem semmit, egyetlenegy regény kivételével (amit valószínűleg nem lesz időm vagy energiám kiolvasni). Bűntudatosan veszem észre, hogy milyen keveset voltam együtt a lányaimmal, amióta megvan Parázs. Gyorsan kirázom a fejemből ezt a gondolatot. Nem hanyagoltam el a lányaimat, hiszen szemlátomást "élvezik az életet": van sok barátjuk, sokfelé jártak a nagynénjükkel, az én kiállhatatlan sógornőmmel és az ő gyerekeikkel (érdekes módon amennyire utáljuk egymást Jessicával, ő annyira szereti az én kislányaimat), és jókat játszanak a napköziben is. Hazafelé az autóban nagy a csend és a nyugalom: Bibi és Bea egymás vállára hajtott fejjel szunyókálnak a hátsó ülésen.

*

Másnap reggel éppen a legelőt teszem rendbe, amikor Tim befut, pár perccel kilenc után. Hangos kiabálással ugrik ki az autóból, egy színes papírköteget lóbálva.

- Melanie, ezt nézd meg! - rázza meg a papírokat, egészen közel a kerítéshez. A mellettem békésen legelésző Parázs a hirtelen ricsajra felkapja a fejét, és odébb szökken. Rosszallóan húzom össze a szememet, és úgy nézek az izgatott Timre.

- Ne lóbáld már azt az... izét, nagyon kérlek! És ne kiabálj! Megijeszted vele egy a nyuszit - veregetem meg Parázs nyakát, aki továbbra is bizalmatlanul horkantgat.

- Ne haragudj - mondja Tim, de szemmel láthatóan nem hatotta meg a feldúlt Parázs képe, továbbra is úgy viselkedik, mint egy óvodás - márpedig, én aztán nagyon is tudom, hogy milyen egy óvodás.

- Mit akarsz mutatni? - lépek mellé, és a válla felett ránézek a színes papírra - ami, veszem észre, egy újság. - Mi ez? - kérdezem gyanakodva.

- Ez kérlek, egy csodás, sőt, fantasztikus lehetőség! Olvasd el ezt! - bök rá egy viszonylag hirdetésre. Nem adja a kezembe az újságot, így kénytelen vagyok egészen közel hajolni hozzá, és érzem, hogy a köztünk lévő kerítés ellenére (ugyanis én a legelőn vagyok, ő pedig kívül ácsorog) mindketten egy pillanatra megfeszülünk. A figyelmemet azonban akarattal a hirdetésre fókuszálom, nem törődve a hajamat borzoló szuszogásával és a vállamnak nyomódó vállával. Aztán már nem szükséges az erőltetett fókusz, annyira feldob engem is a hír. Kiszedem a kezéből az újságot, és szinte hitetlenkedve olvasom, a szavak táncolnak a szemem előtt.

"A Green Wood Lovasiskola helyi versenyt hirdet tanulói és a környékbeli hobbilovasok között!

Kezdő és haladó szinten van lehetőség nevezni Díjugratás, Díjlovaglás, valamint Ügyességi verseny kategóriában.

Díjazás (szinttől függetlenül):

· hely: $500

· hely: $350

· hely: $200

Nevezési díj: kategóriánként és lovanként $10

Nevezési korhatár nincs"

A dátum pedig szeptember második hétvégéje. Alig egy hónap! És itt van a szomszédban! Reménykedve néztem Timre, s szinte suttogva kérdeztem meg tőle:

- Szerinted Parázs készen állna rá? - megvonja a vállát.

- Könnyen lehet. Ha a következő három-négy hétben keményen edzünk... Nagyon rá kell feküdni az ugratásra, szerintem az a könnyebb eset, és akkor se hiszem, hogy a haladóba tudnánk nevezni, de próbának jó lenne. A díjugrató technikádon biztos van mit csiszolni - vigyorog rám, én meg pár pillanattal később eszmélek... Én versenyezzek Parázzsal! Logikus, persze, bizonygatom magamban, hiszen az én lovam, de Tim annyit segített...

- Most legszívesebben a nyakadba ugranék, hogy ezt a hírt megköszönjem, de... - habozok. Nagylelkűen legyint, és egy viccel üti el a dolgot:

- Még szerencse, hogy van köztünk egy kerítés. Na gyerünk, ha nevezni akarunk titeket, akkor bele kell húznunk!

- Te jó ég, az se biztos, hogy a fehér lovaglónadrágom jó rám! Meg van még egyáltalán? Nem hiszem el! Verseny! Parázzsal!

*

Elképesztően pocsékul megy aznap az edzés. Sikerül valamennyire lenyugodnom, de az izgatottságom így is átragad Parázsra, így nehéz kézben tartanom. Az ugratás sem megy valami fényesen. Sokat kopott a tudásom lánykorom óta, és Parázs sem az a kifejezett őstehetség, így hát Timnek sokkal többet kell visszapakolászni a rudakat, mint kellene.

- Hát ez katasztrófa - állítom meg Parazsat háromnegyedóra sikertelen próbálkozás után. - Tim, ez nem fog menni! Béna vagyok! A szépfiú meg felkészületlen - veregetem meg Parázs nyakát.

- Fenét! - mondja a férfi teljes nyugalommal. - Túl sokat vársz el mindkettőtöktől! Mikor ugrattál utoljára, hm?

- Legalább tíz éve - felelem kényszeredetten, hiszen igaza van. - De ez akkor is vajmi kevés egy versenyhez!

- Nem akarhatod rögtön megnyerni! Figyelj, Melly, még nagyon az elején vagytok. Két hete se kezdtünk ugratni Parázzsal, nem várd, hogy csak úgy repkedni fog az akadályok felett! Fussatok pár kört, eresszétek ki a gőzt, mit t'om én, aztán ha úgy érzed, hogy összeszedtétek magatokat, szólj, és újra felállítom az akadályt - a határozott felszólításra megadóan bólintok. Összeszedem a szárakat, és megsarkalltam a lovamat. Egy darabig összeszedetten ügetünk, majd vágtába ugratom a csődört, és egy kicsit kiengedem a kezemből a kontrollt. Amint megérzi, hogy szabad, Parázs nagyobb sebességre kapcsol, és mindent belead. Lehet, hogy telivér ősei is vannak? Elképzelhető. Nem akarom, hogy nagyon kifáradjon, így egy fél kör után odakiáltok Timnek.

- Építheted az akadályt! Készen állunk! - újra kézbe veszem az irányítást, és egy kicsit visszaveszek a tempóból, de csak annyira, hogy Parázs érezze: már én irányítok. Nagy lendülettel vágtázunk tovább a kerítés mentén, közben pedig Tim pályaépítését figyelem fél szemmel. Nem csak egy akadályt épít, hanem rögtön ötöt. Első ránézésre össze-vissza állnak, de gyakorlott szemem néhány másodperc alatt észreveszi, hogy rafinált a pálya. Nehéz szögek, szűk fordulók, ráadásul egy összetett is van köztük. Maga a karám is viszonylag szűk, és oldalt nagyon ki van már taposva, göröngyös a talaj, és... Napestig sorolhatnám, hogy miért nem fog sikerülni, de megelégelem a siránkozást.

- Hajrá, szépfiú! - súgom Parázs hátrabillenő fülébe, és az első akadály felé fordítom szép fejét. Eszméletlen sebességgel rohanunk a kezdő akadály felé, és alig érem utol magamat, hogy megadjam a kellő segítségeket. Parázs hirtelen elrugaszkodik, amikor én még készen se állok, s huss! Nagy puffanással ér földet, én pedig előreesek a nyeregben, de szerencsés vagyok, mert nem zúgok le a hátáról. Helyette megpróbálok visszakerülni a megfelelő pozícióba, és éppen időben sikerül újra az irányításom alá hajtani Parazsat. Ez az akadály már viszonylag simán megvan. Továbbra is száguldunk, de úgy tűnik, hogy Parázsnak nagyon is megfelel ez a nyaktörő iram, mert a harmadik akadály is megvan, mégpedig tökéletesen: ezúttal az érkezés is tankönyvbe illő. Most jön azonban a neheze: hajtűkanyart csinálunk, hogy rá tudjunk fordulni az összetettre, aminek az első elemét sikerül is vennünk, azonban Parázs túlságosan hosszúakat lép ahhoz, hogy rendben meglegyen a második elem is. Már-már kétségbeesetten igyekszem rövidíteni a lépéseit, és részeredményeket sikerül is elérnem, ám közben elfelejtem a vágtaugrásainkat számolni, és túl korán jelzek Parázsnak. Csak úgy sodorjuk az akadály rúdjait. Nem csak a legfölső esik, hanem a második is, és nagy gonggal érnek földet. Majdnem megkönnyebbülök, hogy sikerült túlélni ezt az ámokfutást, hát még ilyen eredménnyel! - amikor Parázs alá gurul az egyik, és megcsúszik rajta. Hihetetlen, de nem esik el velem együtt, hanem valahogyan visszanyeri az egyensúlyát, de megbokrosodik a balesettől.

A lovardákban én lennék a negatív példa, olyan rosszul reagálok. Bepánikolok, amitől Parázs még inkább megvadul. Ráharap a zablára, és fülsiketítően nyerít, miközben felágaskodik. Utána vad galoppba kezd, majd kiugrik alólam, és bakolni kezd. A lábam kicsúszik a kengyelből, s érzem, ahogy az édes anyaföld felé kezdek közeledni, hát erősen megmarkolom a kezemben tartott szárakat, mert sejtem: ha elengedem, soha többet nem fogom meg a lovamat.

Tim addigra mer csak a közelünkbe jönni, mikor Parázs már egy méteren át maga után húzott, és eléggé kifáradt ahhoz, hogy megálljon. Társam megfogja a tajtékos lovat, és amikor meggyőződik arról, hogy nem fog onnan elmozdulni, mellém guggol.

Szánalmasan festhetek: hason fekszem a porban, hosszú hajam nem simán kibomlott a fonásból, hanem merő kóc, és mocsok, éppúgy, mint az arcom. Tim egy szót sem szól. Csendben lefejti begörcsölt ujjaimat a kantárszárról, és óvatosan felsegít. Előkotor a zsebéből egy papírzsebkendőt, és odanyújtja nekem. Észre se vettem, de könnyek keverednek az arcomon a homokkal, és elkezdett folyni az orrom. Hálásan elfogadom, és kifújom az orromat. Odatámogat a kerítéshez, és gyengéden lenyom a földre.

- Meg ne mozdulj! Elviszem a lovat, utána rendbe szedünk téged is, oké? Most nem vesszük figyelembe a leesős szabályt - mondja, azzal visszasiet Parázshoz. Lehunyom a szememet, s hallom, ahogy a paták tompán puffannak a füvön, és csörögnek a kengyelek. Parázs is óvatosan, finomkodva lép, nyoma sincs szokásos elevenségének; már a lépéseiből tudom, hogy valami baj van. Kinyitom a szememet, és felhúzódzkodnék a kerítés mellől.

- Parázs... Valami baja van, ugye? - kérdezem aggódva Timet.

- Hé, hé, maradj ülve, ne ugrálj! Nincs komoly baj, nyugi, de ha nem maradsz nyugton, mentőt hívok! Beviszem a bokszába, és ha te is rendben vagy, alaposan megvizsgáljuk. Jó lesz így? - kérdezi a szememet keresve, mintha valami síró kisgyerekhez beszélne. Az igazság nincs is messze. Hagyom, hogy visszanyomjon a földre (a nadrágomnak már úgyse árt), nem bírok odanézni, amikor Parazsat beviszi a kicsi istállóba. Nem számolom se a perceket, se a másodperceket, egyébként is zsong a fejem, így hát fogalmam sincs, hogy mennyi idő múlva jön vissza hozzám.

- Tudsz járni? - miután bólintok, a kezét nyújtja, amibe belekapaszkodom, és felhúz ültőmből. A hirtelen mozdulattól megszédülök most, hogy már egy szemernyi adrenalin sincs a szervezetemben, így szó szerint nekiesek Timnek. - Szóval mégsem - állapítja meg diplomatikusan - Na, gyere - mondja, azzal a karjaiba vesz. Nincs ellene különösebb kifogásom.

Az istállóban lévő csapnál megmosom az arcomat és a kezeimet, kicsit leporolom a nadrágomat (semmi értelme nincs, ugyanolyan mocskos marad, de megnyugtat), és előszedek a táskámból egy hajkefén, amin Tim végre elneveti magát, azzal az arckifejezéssel, ami azt írja a férfiak arcára: "Nők!".

Amikor végre szalonképesnek nyilvánítom magamat, bár még messze vagyok tőle, és kellően nyugodt vagyok, odamegyünk Parázs bokszához. Lógatja a fejét, és szénát majszol, s látszólag nincs komolyabb baja. Ám amikor pozíciót változtat, feltűnően kíméli a bal hátsó lábát. Belépek hozzá, és óvatosan megsimogatom. A szívbajt hoztuk egymásra, ezt mindketten jól tudjuk, és ha szentimentális lennék, azt mondanám, hogy bűntudatot látok a szép barna szemekben; azonban mindketten csak fáradtak vagyunk. Végigtapogatom mind a négy lábát, és egyiknek sincs baja, a bal hátsót kivéve, ami tűzforró, és gyanúm szerint meghúzódott az egyik ina. Leápolom a sérülést, s mivel nem tehetünk egyebet, megegyezünk Timmel, hogy hazamegyünk.

- Hagyd a biciklit mára, hazaviszlek! - ajánlja fel, én pedig elfogadom. Csöndben utazunk egymás mellett, én el is alszom. Nemsokára azonban megállunk a házunk előtt, és ki kell szállnom. Kiveszem a csomagtartóból a biciklit, és beviszem a házba. Búcsúzóul Tim odalép hozzám, és azt mondja:

- A héten maradj itthon, pihenj, jó? Majd én kimegyek Parázshoz, és kihívom hozzá doktor Philt, ha bármi gond van, oké?

- Oké - suttogom. Valahogy szentségtörésnek tűnik, ha hangosabban beszélek, olyan csendes az utca, hiszen még délután kettő óra sincs.

- Később akartam mondani, de mivel a héten már nem találkozunk... Két hétre elutazok. Az egyik unokatestvéremnek most lesz nem sokára az esküvője, és nagy családi összejövetel lesz ennek apropóján, szóval muszáj elmennem. Addig is... - nem fejezi be a mondatot, csak mélyen a szemembe néz, s odahajol hozzám. Egyetlen, apró csókot ad, majd gyorsan bepattan a kocsijába, és elhajt. Időm sincs felfogni, hogy mi történt, olyan gyors jött és ment ez a pillanat, de érzem, hogy ennyi nem volt elég, és valami megmozdul bennem. Létezik, hogy újra szerelmes vagyok?