Bekezdő

Nem könnyű lidércként létezni.

A saját bőrömön tapasztalom ezt a helyzetet. Ez a legkegyetlenebb a boszorkány átkában: nem borzalmas keléseket vagy torz testet kaptam az átkával együtt, hanem kontrollálhatatlan és veszélyes mágiát, jó sok szenvedéssel és vágyakozással fűszerezve, s még csak nem is igazi kísértet lett belőlem!

Az a sorsom, hogy vágyakozzam és szenvedjek. Örök életemre meg leszek terhelve a fekete mágiával, annak minden velejárójával együtt, márpedig az átokkal együtt halhatatlanság is járt annak idején.

S hogy mire vágyakozom folyton-folyvást? Normális, emberi életre. Ironikus, s a boszorkány valószínűleg annak is szánta. Annak idején, fiatal lányként, egy unalmas férjjel együtt izgalomra vágytam, kalandokra, szokatlan tapasztalatokra, egyszóval cseppet sem hétköznapi életre. Rossz embernek panaszkodtam el, s most nyöghetek a súlyától.

Háromszor 49 évig az a feladatom, hogy szenvedjek. Szenvedek a mágiám váratlan kitöréseitől, a magánytól, a vágytól, hogy újra ember legyek. Egyetlenegy évem van, hogy megtörjem az átkot, kicsit kiélvezhessem az emberi létet, majd újra bolygó lélek, hontalan lidérc leszek. S ha most sem sikerül, már csak egyetlen egy lehetőségem marad.

Csak úgy szabadulhatok ki ebből a végeláthatatlan körforgásból, ha újra férjhez megyek, igazi szerelemből. Egyszerűnek hangzik, nem? Hát nem. Mert az átok szerint így vagy úgy, de az érzelmeim meg fogják akadályozni az átok megtörését, ha nem igazi a szerelmem.

Érzem azonban (na, nem a csontjaimban, hiszen nincsenek is csontjaim), hogy lassanként újra megtelek erővel, egyre szilárdabb vagyok, egyre inkább kezdem egy nő testét felvenni: hamarosan, amint vége van az átalakulásomnak, kiléphetek a mocsár ködjéből, és újra elkezdhetek férjet fogni magamnak.

A másik esélyem a végleges szabadulásra az, ha megtalálom és megölöm a boszorkányt.

Máskülönben örök életemre lidérc maradok.

Ezért nem tétovázhatok.