Lili I.

- Lili, várj! - Mari hirtelen kapta el a csuklómat, és így megállásra kényszerített. Szép világosbarna hajából kiszabadult egy tincs a hirtelen mozdulattól, és az arcába hullott.

- Mi az? - néztem rá türelmetlenül. Késésben voltunk, fél óra múlva már jelenésünk volt a felvételi bizottság előtt.

- Ígérj meg nekem valamit! - olyan könyörgőn nézett rám a húgom, hogy nem volt szívem lerázni.

- Mit? Mi ilyen fontos?

- Ígérd meg nekem... Ígérd meg, hogy akármi is történjen, hogy bármi is legyen azután, hogy bementünk azon az ajtón, nem hagyjuk el egymást.

- Ezt hogy érted? - értetlenkedtem.

- Úgy, hogy ne hagyjuk egymást cserben. Hogy mindig számíthassunk egymásra, akármi is történjen. Hogy támaszok maradjunk egymásnak. Ugye megígéred? - szemeivel könyörgőn bámult rám, és akaratlanul is elérzékenyültem.

- Hát persze. Persze, hogy megígérem. Na gyere, hugi - karoltam át a vállát. Nevetve rázta le a karom, és kikérte magának, hogy huginak szólítottam. Kerek 5 perccel születtem előbb, mint ő, és nem resteltem folyton az orra alá dörgölni.

*

Mari az én "kis" ikertestvérem volt, de külsőleg alig hasonlítottunk egymásra. Magasságunk megegyezett, de míg én jóval teltebb voltam, Mari alakja egyszerűen tökéletesnek tűnt. Az ő vonásai jóval kifinomultabbak is voltak, haja pedig csodáltos árnyalatban hullott alá. Én a saját, átlagos barna tincseimmel nem igazán tudtam mit kezdeni, igazán sehogy sem álltak megfelelően. A legtöbb ember, ha látott minket együtt, el sem akarta hinni, hogy ikrek vagyunk, nem pedig csak egyszerűen testvérek.

Egyetlenegy volt közös bennünk: imádtunk táncolni. És mindenáron profi táncosok akartunk lenni. A táncos fősulit is közösen végeztük el, és most az volt a tervünk, hogy közösen fogunk bekerülni az ország legjobb hivatásos együttesébe.